Szegvár Online - szegvári független hírportál
Ultimate magazine theme for WordPress.

Mesél a szegvári határ I.

0 495

Kérjük vedd figyelembe, hogy ez a bejegyzés már több mint egy évvel ezelőtt jelent meg.


Szegvár község külterülete a mai formában egy fekvő téglalaphoz hasonlít, ez azonban a középkori állapottól igen messze esik. 
A török hódoltság kezdete előtt a község területe legfeljebb 30 %-a lehetett a mainak; tehát más falvak egykori területeivel gazdagodott a település. 
E most induló sorozat ezeket a változásokat kívánja bemutatni, emléket állítva mindazoknak, akik előttünk e tájon éltek.
A Kurca és a szentesi út által határolt terület valamikor két, egymástól jól elválasztható részből állt. 
A terület mélyebb fekvésű része (78,2-80,5 m az Adriához mérten) alkotta a Kontra-tó medrét: a tó Szentes felőli részét a XIX. század első felében szárították ki (ekkor épült a Sápi-gát), a szegvári rész pedig a század végén került lecsapolásra. A Kontra-tó által egykor körbefogott terület (mintegy 82 méternyi magasságban) mai elnevezése Berek, Berekhát; valamikor azonban egy önálló falu része volt.
A Kontra-tó a szegvári határ legrégebbről ismert részei közé tartozik. Amikor I. Géza király (1074-1077) 1075-ben kiadta a Garamszentbenedeki Apátság alapítólevelét, a Tisza mellett adományozott birtokok pontos határleírását is belefoglalták a szövegbe: eszerint Csany határosa a Sapi nevű földbirtok, melyet a Curica (Kurca) folyóig körülvesz a Cundura (Kontra) vize. Ez a leírás eléggé leszűkíti a lehetséges helyek számát, ugyanezt a földrajzi helyzetet jelzi nem egy XV. századi oklevél is, tehát: kell lennie egy szigetnek, mely a Kurca partján van, körülveszi a Kontra-tó, és Csany közelében van.
Ezek alapján a ma Berek néven ismert területen kellett lennie Sápnak, hiszen a Sáp-halom környékét a Kontra-tó nem veszi körül. 
A település – még ha szigeten volt is – nem élt nyugodt életet. Az apátság itteni birtokait ugyanis a Szeri Pósa család területei fogták körül, ezért Sáp és Csany jobbágyai rendszeresen összeütközésbe kerültek a szomszédos falvak lakóival, és mi tagadás, inkább ez utóbbiak – és uraik – voltak a kezdeményezők. Az ellenségeskedésekről több feljelentés, vizsgálati jegyzőkönyv fennmaradt, így elég pontos képet alkothatunk Sáp középkori életéről.
A birtok egyik értéke volt az erdő, mert a környékben ez ritkaságnak számított a középkor folyamán, a tüzelőt leginkább a nád biztosította. A nagybirtokos apátságnak inkább az volt hasznára, hogy a tiszai és kurcai halak kiváló ízűek voltak; a két folyó közti rét mélyebben fekvő részeiben (Osztora-tó, Lándor-tó, Sulymos-tó stb.) pedig minden áradás után sok hal maradt vissza, amit igen könnyű volt lehalászni. Írásos nyoma van annak is, hogy Sáp birtokon gyümölcsfa-ültetvénye volt az apátságnak; de egykori templomának helyét csak sejteni lehet.
Az oklevelek tanúsága szerint már az 1300-as évek közepén is rendszeres volt e szomszédos települések lakói között az ellenségeskedés: hol a másik vizén halásztak, hol kivágták a gyümölcsfákat. Az apátság a birtokok jövedelmezőségét előbb bérbe adással próbálta helyreállítani (a kudarcot a birtok elnéptelenedése mutatja), így a XV. század elején megkísérelték az újratelepítést. Igazi sikert ekkor sem tudtak elérni, ezért – kicsit homályos úton – az apátság meg is vált itteni birtokaitól.
Sáp 1521-ben, utolsó ismert említésekor már ’Sapeghaza lakatlan birtok’ néven szerepel; azok a magyar vagy török adóívek pedig, amelyek az 1500-as évek közepén keletkeztek, már nem is tudnak ilyen nevű településről. A XVII. század közepére a szigetet már megosztva birtokolta Szegvár és Szentes, és az akkor kialakult határ (a térkép felső részén, a Sáp-halmot metsző vonal) választja el ma is a két települést.

Iratkozz fel a Szegvár Online híreire!

Hozzászólások
Hozzászólások betöltése

Portálunk sütiket használ. Elfogadom Olvasd el

Adatkezelési tájékoztató