A szegvári határ jelentős hányada a Tisza és a Kurca közti terület, ez a rész történeti és földrajzi értelemben is jelentős változásokon esett át az elmúlt évszázadok folyamán.
Ma mezőgazdasági művelés alatt álló földek vannak itt, a XIX. század végéig azonban ártér volt, így gyakran borította víz.
A vízszabályozás következtében az Alföld folyóinak tulajdonságai jelentősen megváltoztak; ezek ismerete segít az említett terület sorsának jobb megértéséhez. A szabályozások során kétféle munkálat végzésére került sor: egyrészt az ’U’-alakú kanyarokat átvágásokkal kiiktatták a mederből, illetve gátak építésével leszűkítették azt a területet, amit a víz áradáskor elfoglalhatott. Így a Tisza medre mintegy harmadával rövidebb lett, ami a víz sebességének növekedését eredményezte. A gyorsabb víz erősebben alakítja a medret, amely Szegvár környékén most 2-3 méterrel mélyebben vágódik bele a talajba, mint korábban. Az árterület a folyó itteni szakaszán átlagosan a tizedére csökkent, ezért a gyorsabban érkező és szűkebb helyre kényszerülő víz szintje tágabb határok között mozog, mint a szabályozás előtt. A változást számokban kifejezve kiderül, hogy Szegvárnál a vízszint magassága régen 79-80,5 méter (az Adriai-tengerhez mérten) között ingadozott, ma viszont ez az érték 73-85,5 méter között váltakozik, azaz nyolcszorosára nőtt a különbség. Megjegyzem, annak idején Szegednél nem is igen volt mérhető ingadozás.
A most vizsgált terület magassága 78,5-80 m között váltakozik, és északról délre nagyon enyhén lejt. A régi vízjárás ezt a területet így rendszeresen elönthette (a Körte- és Tételhát kivételével), ami alkalmatlanná tette ugyan a szántóföldi művelésre, de hasztalan azért mégsem volt. Alacsonyabb vízállás idején egy része legeltetésre szolgált; innen került ki a tetőfedésre és tüzelőnek használt nád, a víz visszahúzódásakor pedig könnyen lehalászhatták a mélyedésekben rekedt halakat.
E mélyedéseket a középkorban tónak nevezték, és a Garamszentbenedeki Apátság alapítólevele 1075-ben már említést tesz róluk – ekkor még Csany területéhez számítottak. (A latin nyelvű szövegekben a tulajdonneveket legtöbbször a “népnyelvi” alakban rögzítették, ez azonban nem volt könnyű feladat, mert a 44 magyar hangot – helyesírás még nem lévén – a latin abc 24 betűjével kellett jelölni.)
Latinul szerepel az oklevélben a Kerek-tó (rotunda piscina), ami a mindszenti határ északi részére azonosítható, ennek közelében volt a Sáros-tó (lutea piscina), amit magyarul Sarustou alakban foglaltak a szövegbe. Az Osztora kétszer is előfordul – Ostra és Wztura alakban -, mint a birtokhatáron lévő tó; a Wolue pedig az Osztora mellett volt. A szöveg értelme szerint a terület belsején elhelyezkedő tavak közül a Keubi, Haperies, Ecetouva, Filu, Ertue helyét nem sikerült azonosítanom, de a Nandurtou és a Sulmus már ismerős: az egyik Lándor néven ma a szegvári, a másik Solymos néven a szentesi határban van.
Az oklevél alapján tehát Csany község területe a középkorban kiterjedt a Tiszától keletre eső részekre is, e helyzetet mutatják a Sáp története kapcsán korábban ismertetett adatok is (a Sulymos- és a Lándor-tó a Sáppal azonosítható területtel pontosan szemben, a Kurca nyugati oldalán van).
A vizsgált területen ismertetett tavak közül csak kettő, a Lándor és az Osztora volt jelentősebb: ezekkel kapcsolatban nemcsak illetéktelen lehalászásokat említenek forrásaink, hanem tudunk egy bérleti szerződésről is. Az apátság 1344-ben nem kis pénzért pesti polgároknak adta bérbe e két tavat. Eszerint – középkori utazási és szállítási viszonyokat véve alapul – ha ilyen távolról is megérte kiárendálni, biztosan komolyabb hasznot hozhatott. Bél Mátyás, aki a XVIII. században leírta Magyarország földrajzi viszonyait, megemlítette a környék közismerten igen jó ízű, a tiszaiaknál is finomabb halait – ezekből nekünk már csak az emlék maradt.
