Szegvár Online - szegvári független hírportál
Ultimate magazine theme for WordPress.

Gémes Mihályra emlékezünk

3 020

1918-2007.

Elhunyt Szegvár Prímása


„Itt hagyom a falutokat nemsokára,
Elmegyek én titőletek más határba,
Csillagtalan sötét éjjel megyek hozzád búcsút venni,
Hogy a könnyem ne lássa meg soha senki.”
(Éltető Ákos verse)


Életének 89. évében örökre megpihent Szegvár Prímása, Gémes Mihály – mindenki Miska bácsija.
Gémes Mihály 1918. március 31-én született szegény sorsú család negyedik gyermekeként. A muzsika szeretete már 6 éves korában kialakult. Tanulgatni kezdett az édesapjától kapott szájharmonikán, a család citeráján, de egyre jobban érdekelte a hegedű. Gyermekkorában munkába kellett állnia, mint akkoriban sok szegény család gyermekének. A nehéz kubikos munka nem vette el kedvét a hegedűtől, a zene szeretetétől. A muzsikusokat lesve, bátyjaitól elcsent hegedűn, titokban próbálgatta tudását a Kurca-partján. 19 évesen, a szegvári búcsú idején hegedült először zenekarban, az akkori Béres-kocsmában. Itt is maradt sokáig, s mindjárt első prímásként húzta a talpalávalót.
Az 1940-es évek elején segítette a Katolikus Lánykörök munkáját, a kastély nagytermében bemutatott színdarabok nagy részét Ő zenésítette meg. Fizetéséből zenei témájú könyveket vásárolt. Munka után ezekből tanult önszorgalomból, mindenféle segítség és magyarázat nélkül. 1960-tól 1964-ig másodhegedűsként a Szentesi Szimfonikusok Zenekarában játszott. 1964-től zenekarával a Földműves Szövetkezethez szegődött. 1968-ban zenekart váltott, s 11 évig a szentesi Delelő Vendéglőben hegedült. Olyan énekeseket kísért hegedűjével, mint Bojtor Imre, Dóri József, Fay Erzsébet, Jákó Vera, Komáromi Valéria, Solti Károly, Urbán Katalin.
Purgel Pali bácsi kocsmája nem a legnagyobb volt a faluban, de a legnépszerűbb. Miska bácsi és zenekara itt is évekig, minden napnak minden estéjén teljes szívéből húzta a cigányzenét, a szép magyar nótákat, s a mulatozás legvégén – éjfélkor – még mindig tisztán csendült a Rákóczi-induló. Az idősebbek még emlékeznek azokra a lakodalmakra, bálokra, ahol Miska bácsiék zenéltek.
Munkáját mindig önzetlenül, szeretettel Szegvár lakosságának érdekében végezte. Évtizedekig tagja volt a szegvári Önkéntes Tűzoltó Egyesületnek, ahol a legtöbb áldozatot vállaló falubeliek végeztek önzetlen munkát. Nyugdíjazása után (1978) hat évig a szegvári néptánc együttesben (a mai Dobbantó Néptánc Együttesben) a táncolni szerető gyerekeknek húzta a talpalávalót. A szegvári Rozmaring Dalkört is Miska bácsi alapította 1999-ben.
Szegvár prímásaként elévülhetetlen érdemeket szerzett Szegvár népzenei, műzenei hagyományainak feltárásban, lejegyzésében és továbbadásában. Miska bácsi kincsként őrzött nótagyűjteménye több mint 3000 nótából áll, saját szerzeménye mintegy 250 db.
Munkásságát, érdemeit elismerve 2002-ben Szegvár Nagyközség Képviselő-testülete Szegvárért Emlékéremmel tüntette ki.
Személyében egy jó kedélyű, barátságos, kedves embert ismerhettünk meg. Szerette a természetet, szerette a Kurcát, szerette Szegvárt. Példát adott emberségből, jóindulatból. Példájából tanultuk meg, hogy a jó muzsikusnak dalból van a lelke.
Január 14-én egy szerencsétlen baleset érte. Aznap is azt tette, amit egész életében szeretett hivatásának tekintett: töretlen lelkesedéssel vette kezébe a hegedűt, s játszotta a szebbnél-szebb nótákat.
Élete utolsó tizenkét napját folytonos utazásban töltötte. Menni akart, de nem tudta itt hagyni szeretett feleségét, lányát és vejét. Éreztük, nagy útra készül, amelyről soha nem fog visszatérni. Jó lett volna még igaz meséit, muzsikáját hallgatni. Hiába próbáltuk, nem tudtuk lebeszélni az égi útról. Egy erősebb hatalom elszólította, melyet nem tudott legyőzni szeretetünk. Csillagtalan sötét éjjel búcsúzott kis falujától, s elment egy más határba…
Nem hagyott itt bennünket, hisz sokunkban tovább él emléke.

Miska bácsi, nyugodjon békében!

Tisztelői nevében: Purgel Zoltán


A 2002. évi falunapokon

Élet és halál között

Írta: Nagy Edit

Gémes Mihály népi muzsikus emlékére

– Hallotta, Mariska!? Halva van az öreg Prímás!
– Jaj, lelkem, ne is mondjon ilyet! Mer, hogy nem halt meg, Istennek legyen hála! Bár, ami igaz igaz, a közvetlen szomszédjátul tudom, sok élet nincs szegénybe, hiszen egész éjjel műtötték a fejit! Akkora ütés érte, hogy televót vérrel a koponyája! De, hát mamán fejlett az orvostudomány, tán meggyógyul. Mongyuk, a professzorok nem biztatták a feleségit, aszonták lemondhat rulla, ha csoda nem történik!
– Na, szegény asszony! Az is itt marad a végin egyedül, mint a legtöbben!

Hófehér ágyban, monitorok, csövek szövevényében, mozdulatlan, öntudatlan beteg éli az összemosódó napokat. Egyremegy az orvosok hadától származó szigorú beszéd, a nővérkék csiripelése, vagy a csönd, melyben egy meleg kéz fogja az övét kitartóan.
Élete talán örökre lezárt szemhéja mögött játszódik, vagy azon is túl, messze, egy más világban.
Lebegő, távoli, elmosódott hangulatok, néha képekké tisztulnak egy pillanatra, aztán elmerülnek a semmibe.
Kócos üstökű, mezítlábas gyerek, bokáig süllyed a Kurca-part lágy talajába, bújik mégis a nádasba, minél mélyebbre. Rossz takaróból féltve csomagolja ki a lopott kincset, a legdrágábbat, amit 7 éves szíve hiába óhajt sóvárogva, bátyja hegedűjét. Belesimul a hangszer érdes kis kezébe, mintha bele faragták volna, és halkan, remegve szólal meg. Nem először fogják ezek az ujjak, keresgélve ismert dalok hangjait, a húrok hálásan és egyre tisztábban rezegnek a vonó alatt.
De jaj! Nincs sok idő a próbálgatásra, a disznók már a vetésben, a hegedűt is keresheti a gazdája, futni kell hát, a dolgok után.

„Kelet felől száll a dalos pacsirta,
ki van annak mind a két szeme sírva….”

A dallam úgy szárnyal, mint a megénekelt madár, át szorgos napokon, kínzó téli fagyokon, és tikkasztó aratásokon, egyre magasabban, egyre csengőbben.
Másik hangszer. Mélyen zokogó, ha úgy húzza a gazdája.
Két nyáron dolgozott ezért a hegedűért napszámban a Katona-tanyán. Megelevenednek az ökrök, lőcsös kocsi rázkódik a csonttá száradt, állatnyomoktól, repedésektől tarkított réten, illatos, bükkönyös széna repül vasvilláról magasba, a kazal tetejére. Kondul a távoli, hívogató harangszó, de ottreked a délibábos pusztán, és már katonák nevetgélnek a hűvös Duna-parton.
Ő is köztük van. Kezében picire kopott ceruza, gyűrött, teleírt füzetecske. Utolsó lapjai nyelik a kottát, lehetőleg c-dúrban, azt bárki le tudja játszani. Igaz, menne bármilyen hangnemben, ő kiművelte magában a zenelejegyzés tudományát.
Meg is volt az ára annak! Egész nyári fizetését költötte 33-ban könyvekre. „Siklós Albert: Hangszerek-hangszínek, Hangszereléstan, Dr. Kesztler Lőrinc: Az összhangzattan elméleti és gyakorlati tankönyve ”. Bújta őket gyertyánál, fél éjszakákat. Megérte!

– Hát azt a szép Rákóczi nótát ismered-e Miska, hogy…? – Az említett nóta búgva emelkedik a fák koronájáig, ott kavarog valahol, siratja Bercsényit.
Füstös, sötét vendéglő állott cefreszaga üli a levegőt, nehéz még a lélegzet is. A kótyagos, dadogó szavakat elnyomja a zenekar, a józanabbak vele kezdik mondani.

„Este van már, kilencet üt az óra…”

Viszi a hegedű a bágyadt, megnyugvást hiába kereső szíveket, röpke feledésre.
– Nesze Miska, a ma esti. Nem tudok többet adni, pedig nagyon jól húztad, Isten a tanúm! – kidobja a kevéske összeget a tulaj, alig kivehető arca belevesz a kocsma homályába.
Közben újabb látomás részletei szivárognak, rég letűnt világból.
Görnyedt hátú, agyon izzadt, félmeztelen ember lassan guruló talicskát tol, a kerék nyikorog a pallón, töltésnek föl. Meg van pakolva jó agyagos földdel, nekifeszül minden izom. Nem számolja senki hanyadik járat máma, ha elfogy a halom, abba lehet hagyni, azzal lesz meg ötűknek a mai norma. Lemegy már akkorra a nap, a maga járásán.
– Hej, Miska! Beszorítjuk a Tisza vizit! No, erre mongyál valami jó nótát, hamán olyan sokat tucc! – Kiborítja a földet, aztán keserű nevetéssel továbbáll. Nem vár választ.
A beteg szeme utána rebben. Imádkozva lesett életjel, egy hete az első. Idős asszony ugrik:
– Miskám! Hallassz?
De a képek kavarognak, nyomják egymást, a legerősebb is alig kap időt. Vagy tán marad örökig?
Egy lány-arc. Barna haja vállát takarja. A másik látomáson fonva van, vastag, derékig érő copfba.
Éget a szeme, mint a parázs. De éget az mindenkit! Csapodárfajta, nem feleségnek való. Mégis…

„Erdő nincsen zöld ág nélkül,
Az én szívem bánat nélkül,
Bánat olyan, mint a jó szél,
Merre járok, mind engem ér.”

Jajong a hegedű, csillagokig verdes magányos hangja az éjszakában. Pedig halkan húzza a muzsikus, csak magának, titkon, gyógyírnak, gyötrelmeire.

„Amerre én járok,
Még a fák is sírnak,
Gyenge ágaikról
A levelek hullnak.
Hulljatok levelek,
Rejtsetek el engem…”

Fejkendős asszonyok énekelik vele. Arcuk nem látszik tisztán, a nóta tölt be mindent. Hány dalkört szervezett életében?
Aztán hirtelen felerősödik a zene! Mögötte cimbalom, bőgő, mellette brácsa. Bál van. Táncos forgatagban vigad a nép, gyűlnek a vonóban a bankók. Kerüli a lányok tekintetét. Hazug mind!

„Búbánat-búbánat,
Rég megmondtam neked,
Rég megmondtam neked,
Hozzám ne közeledj…”

– int minden mulatós estén a kedves hangszer, igazságát mélyen érzi gazdája.
Mennyi bál, szédítő bankett! Visszajönnek egy-egy villanásra. Ismerős arcok, szép pillanatok. Maradjatok! – mondaná. Kapaszkodna. Keze belemarkol a kórházi lepedőbe.
– Miskám! Doktorúr! Megmozdult! – távoli hang, egy kedves foszlány valahonnan.
Kék szemű, nyugodt asszony, gyermeket vezet az utcán. Nem tekint rá. Talán ez az oka, hogy ő nézi. Vonzza a szemét, viszi magával, menthetetlenül. A hegedű ott peng már, először alig hallhatóan, aztán egyre erősebben, és egyre vígabban cifrázza:

„Szeretőmet nem adom senkinek,
Akkor nékem az élet már minek,
Más kislányt már nem tudnék szeretni,
Ez az egy jó, ezt fogom elvenni.”

Ujjai sebesen pattognak a húrokon, vibrálva váltják az oktávokat. A tánc egyre gyorsabb, a párok forognak, repül a pántlika.
Már nem ugyanazok. Sok egyformába öltözött fiú és lány. Az oktató vezényel „egy, kettő, és… Nem jó! Nem érzitek!? Álljon le a zenekar!” Ő a legöregebb, a prímás. Néptáncos gyerekek figyelnek a színpadon, újra indul sokadszorra minden, repül a szoknya, pördülnek, fordulnak, tánclépésben távolodnak. Hangjuk halkul, alakjuk töredezik. Lassan, imbolyogva emelkednek, majd világos lesz, mindent beolvasztó hatalmas fény, és elnyeli őket. Hosszú, hívogató csönd. Menni szeretne utánuk. Elérni az örök békét, megnyugvást ígérő magasságot. Emelkedne ő is, de a keze nem engedelmeskedik. Nem tudja mozdítani. Valaki fogja erősen.

Nagy Edit



Emlékek

Ha meghallom a nevet: „Gémes Miska bácsi”, négy kép jelenik meg előttem egymással párhuzamosan.
– Látok egy erőtől duzzadó, jó vágású idős urat, aki – a hegedűtokját szinte szerelmesen szorítva magához – fiatalokat megszégyenítő frissességgel, mindig vele tartó kedves feleségével az oldalán siet az utcán, hogy hamarosan a színpadról szerezzen örömet a nótákért hozzá hasonlóan rajongó közönségének.
– Látok egy csónakban ülő kedves idős horgászt, a Kurca szerelmesét, aki botját mereven figyelve suttogja: „Fogok egy kis sütnivalót Anyukának”.
– Látok egy alkotásba merült zenészt, aki egyik kezében a hegedűjével, kockás füzetébe, a tollat már nehezen mozgatva a több századik saját ihletésű nótáját körmöli.
– Végül látok egy figyelmes, kedves idős férjet, családapát, aki bevásárlókosárral kezében beszerző körútra indul, hogy szeretetteinek jólétéről nap mint nap gondoskodjon.
Számomra a négy kép mindegyike egyformán fontos, mert ugyanazt a kedves, szeretetre méltó, egyszer volt, páratlan és megismételhetetlen embert idézi, aki engem is megtisztelt barátságával: Miska bácsit, a szegváriak Miska bácsiját, a mi Miska bácsinkat, akinek emlékét szeretettel őrizzük, míg élünk.


Szenczi Sándorné

Jó volt Miska bácsival találkozni a boltban az utcán, vagy éppen az otthonában, szerettei körében. Szomorú a búcsú és a megváltoztathatatlan vég elfogadása.
Balesete napján a helyi vadászházban eltöltött ebéd után, asztalunkhoz lépve ékes hangon így szólt: – Ezek az emberek igénylik a muzsikaszót! Hazavinne valaki a hegedűmért?
Felpattantam az asztaltól és már ballagtunk is kifelé. Lassan indultunk és beszélgettünk az autóban a muzsika és a horgászat szeretetéről régen és most. A napsütötte délután követett utunkon, leérve a Réti-telepre végig a Kurca-partján a csendes otthonig. Ilike néni az autót hallva, kisvártatva ajtót nyitott.
A ház előtt várakozva tisztes, idősödő példaértékű életükön merengtem.
Nyílt a kapu és Miska bá a kopott tokú, sok időt megélt hangszerrel lassan beült mellém. Integetve elköszöntünk kedves feleségétől és folytattuk utunkat vissza.
A terembe érve a beszélgetős társaság közé állva, szót kérve rövid hangolás után elkezdődött a muzsikaszó. A szívéből játszó muzsikus ujjai közül trilláztak az ismerős dallamok. Előadó és hallgató boldog volt…
Ha elveszítünk egy szerettet, ismerőst, emlékeink előhozzák cselekedeteit, lényét, szeretetét, hogy milyen volt. Szívünk megremegve, nézünk múltba, jelenbe és jövőbe. A múló élet szépségeit élvezve mosolyban úszva, vagy könnyek között csendben, bizakodva az eljövendőben.
Miska bácsi emléke örökké közöttünk fog élni.
Búcsúzom szomorú lélekkel és együttérzéssel a gyászoló családdal.

Magyar Antal


Miska bácsit régóta ismertem. Ili a lánya és Kati a húgom jó barátnők voltak. Együtt jártak iskolába, még gimibe is. Azután Pesten sokáig laktak együtt.
Többször jártunk nálunk a telepi házukban. Miska bácsi szeretett nagyon horgászni. Mindig nagyon finom sült halat ettünk náluk. De kertészkedni is nagyon szeretett. Nagyon szép szőlő lugasa volt a kertben, ebből mustot és bort csinált a saját részére és a barátait is ezzel kínálta.
Nagyon jó barátja volt Varga Jani bácsi a vőfély. Sokat jártak össze.
Szeretett nagyon barátkozni, társaságba járni. Ili a lánya nagyon szerette az őszibarackot. Miska bácsi apukámtól tanulta meg az őszibarackfák metszését, gondozását.
Emlékét szívünkben örökre megőrizzük. Váratlan halála mélységesen megrendített.

Mihály Klára


Gémes Miska bácsi emlékének ezzel a gyönyörű Kosztolányi verssel adózunk.

Kovács Lajos, Kovács Lajosné, Kovács Ildikó

Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
“Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: “Hol volt…”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: “Nem volt… “
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.


Nehezen tudjuk magunkban feldolgozni azt a tényt, hogy hirtelen eltávozott közülünk egy olyan ember, akit mindenki szeretett: Gémes Miska bácsi, mindenki Miska bácsija.
Maradandó érdemeket szerzett Szegvár Nagyközség népzenei hagyományainak továbbadásában. Dalos gyűjteményében sok szegvári nóta szerepel. Nagy tanítómester volt, tanítványait nagy szeretettel tanította hegedülni, énekelni. Ő maga is szívesen nótázott. Sok-sok falusi rendezvényen muzsikált. A Dobbantó Néptánc Csoport valamennyi szegvári fellépésén részt vett feleségével együtt.
Büszke volt arra, hogy leánya Szűcs Ilike meghívására legelőször utazott ki a szegvári néptánc csoport Lengyelországba.
A közművelődés egyedi és különleges, pótolhatatlan egyéniségét veszítettük el személyében.
Emlékét mindig megőrizzük.
Nyugodjon békében Miska bácsi!

„Nem hal meg az, akire hálával emlékeznek még.”

Fájó szívvel búcsúzik:

Lukács Istvánné


Misa bácsi több cselekedetével is kimutatta gyermekszeretetét. Többek között az egyik legemlékezetesebb az, amikor a Kurca-parti Óvodának egy saját nevelésű fát ajándékozott.
Tette ezt azzal a nemes szándékával, hogy a jövő nemzedéke megpihenhessen alatta. Így a Kurca partján, Misa bácsi és Ilike néni kertjében cseperedett nyírfa ma a méltó helyén áll, itt az ovi udvarán, emlékét örökre megőrizve.

Csurka Zoltánné


Búcsúzunk Tőled Miska bácsi!

Szegvár ismert és tisztelt személyét vesztette el!
Gémes Mihály, a Réti-telep lakója, mindannyiunk Miska bácsija baleset következtében, hosszú kóma után halt meg, szeretett felesége és fogadott leánya körében.
Aggódva reménykedtünk felépülésében, vártuk, visszajön közénk, és folytatja végig aktív, gazdag életét.
Kubikosként, nehéz fizikai munkát végzett, de tulajdonképpen gyerekkorától a zene iránti szerelme határozta meg útját. Küszködve félrerakott pénzekből vásárolt szakkönyveket, és önszorgalomból tanult meg magas szinten kottát olvasni, írni, zenét szerezni.
1937-től lejegyezte a hallott nótákat, pedig akkor még nem is gondolhatta, hogy e cselekedete egy több mint 3500 dalt számláló gyűjtemény alapja lesz. Szép számmal keletkeztek a saját szerzemények is, sok közülük jogvédett. Utolsó színpadi fellépésén éppen ilyen nótákat húzott tiszteletére a Székkutasi Harmonikás Klub, 2006. novemberében.
Mindig a kulturális élet középpontjában szerepelt. Színjátszó körök, dalkörök régtől keresték, és fogadták el segítő tudását, szórakoztató muzsikája, pedig hosszú ideig része volt a báloknak, banketteknek Szegváron és környékén. Néhány évig még a Dobbantó Néptánc-együttesnek is húzta a talpalávalót. A Rozmaring dalkör alapítója volt, így sok régi nóta általa marad meg a faluban.
A Művelődési Házban gyakran és szívesen látott vendég volt, Ő és felesége, Ilike néni. Rendszeresen látogatták, sőt támogatták rendezvényeinket. Megbecsült tagjai voltak a Kultúra Pártolok Körének, így társadalmi munkából is kijutott, amit szívesen vállaltak.
Ilike néni ezután egyedül tartozik közénk, lelkünkkel azonban továbbra is ott látunk Téged is mellette, kedves Miska bácsi!
Köszönjük munkádat, szép zenédet, odafigyelő, támogató jelenlétedet!

Megmaradó tisztelettel:
a Művelődési Ház munkatársai



Honlapunkra érkezett részvétnyilvánítások

Mély fájdalmukban fogadják őszinte részvétemet.
Mihály Klára, Józsa Éva

A gyászoló család fogadja őszinte együttérzésünket.
Csatordai Ferenc és családja.

Ilike! Fogadja őszinte részvétünket.
Piroska, Sándor (Kovalcsik család)

Kedves Ilikék!
Fogadjátok őszinte részvétünket!
Kati és Béla (Bacsa család)

Őszinte részvéttel:
Otáva Aliz

Mélységesen megrendített bennünket Miska bácsi halála.
Fogadják őszinte részvétünket.
Lukács István és családja

Nyugodj békében MISI bácsi!
Kiszely család

Kedves Ili néni, Ilona és Zybek!
Fájó szívvel emlékezünk Misa bácsira.
Emlékét örökre megőrizzük.
Reméljük az angyalokat is megtanítja énekelni és zenélni!
Gabi és Csabi



Kardos Győző: Üzenet a sírból

Igaz, hogy most ti engem temettek.
Én azért most is itt vagyok veletek.
Lélekben, egy másik dimenzióban,
Februárban, esőben, fagyban, hóban.

Nem látom síró szemeitek, hulló könnyeitek.
Higgyétek el, nekem sem könnyebb.
Nem láthatom csillogó szemetek,
Mint mikor még itt voltam veletek.

Nem érezhetem kezetek melegét,
Mint beteg ágyamnál, mikor még
Foghattuk egymás kezét.
– Nehéz.

Nehéz a kezem – leteszem.
Nehéz a szemem – lecsukom.
Megyek az úton, de ne sirassatok.
Földi életemből csak ennyi jutott.

Isten, minden embernek kimérte,
Kinek hol a kezdete, és hol a vége.
Mikor még veletek voltam,
S nem itt feküdtem holtan, én
Éltem, öleltem, csókoltam, szerettem,
Mindent mit a földön meg tehettem.

S, ha valaha rosszat is tettem, most
Halálommal, mindenkit megkövettem.
Bocsásson meg nekem a világ!
Fogadja be hazatérő fiát.

Csak azért sajnálom az elmúlt világot,
Mert nem láthatom a nyíló virágot,
Mely magomnak magja – Vajon!
Milyen lesz, apja vagy anyja?

De, mivel a halál nem az út vége,
Csak egy ajtó a végtelenbe,
Ezért nem búcsúzom. – Én veletek vagyok.
Nem láthatóan, de érezhetően. – Rátok,
Kik a sírnál álltok, nyolcvankilenc évet hagyok.


Harmonikás előtalálkozó (2006. augusztus)

Szabó Magda: Elégia

Tudom, hogy meghaltál, de nem hiszem,
még ma sem értem én;
hogy pár kavics mindörökre bezárhat,
hogy föld alatt a hazád és a házad,
ugyan hogy érteném.
Tizennyolc évet égtél, te parányi,
te vézna testbe ágyalt szeretet:
hogy higgyem el, hogy lángjaid kihűltek,
és ellebbent könnyű leheleted?
Hogy higgyem el, hogy benyelte a mélység
szelíd szíved szapora lüktetését,
s ha száradó torokkal elkiáltom
egyetlenegy birtokod a világon,
ártatlan nevedet,
hogy soha-soha nem jön felelet?
Mindig velem jártál, nem nélkülem,
most elbújtál a mélybe.
Odaadtad futásod, a vizet,
a nyári szélben ingó neszeket,
a zizzenést, a zöld fellegeket,
szólj, mit kaptál cserébe?

Félsz odalenn? Tán azért vitted el
a mosolygásomat,
s most ketten vagytok lenn az ideges
bokor alatt?
Te rejtőző, becsaptál, elszaladtál,
hogy bocsássam meg, hogy magamra hagytál,
s itt botlom régi útjaink kövén?
Felelj, te hűtlen, vársz-e rám,
sietsz-e majd felém,
ha nyugtalan sorsom betelt,
vezetsz-e lenge fény?
Beszélj, ott van a régi ház,
az arany venyigék,
ahol te vagy? Oda süllyedt
a fiatal vidék?
Hallasz? Úgy mérjem léptemet,
úgy járjam utamat,
hogy a füled még rám figyel
a nedves föld alatt?
Beszélj! Hallod a hangomat,
csak nem szabad felelned?
És én? Hallom még hangodat,
felel majd fürge nyelved?
Mindenkit hozzád mérek én,
hogy úgy szeret-e, mint te;
gurul a hónap és az év,
szegény emlékeimbe
kapaszkodom, hogy el ne essem.

Emlékezz rám, hogy megtalálj,
ha rám mosolyog a halál,
s levél legyez felettem.


Az utolsó fellépés Székkutason (2006. november)
Miska bácsi és felesége Ilike néni

Tanyi Katica: Apu

Nem ébredtél fel többé,
Örök álomba tértél,
Mentél ahogy jöttél,
de ez már a végcél.

Veled együtt fény száll fel,
az ég és föld közt megállt,
Még egyszer visszanézned kell,
Itt maradt a barát és család.

Rendet, s csendet hagytál itt,
Csak a megszakadt szívek zaját,
Hiába keresünk bent s kint
A föld mélyen magába zárt.

Néha néha még visszatérsz,
Az este rejtő leple alatt,
Ha ránk tör a félsz,
Te megmutatod magad.

Nyugalom telepszik a szívre,
A szél a neved suttogja,
Ránk mosolyogsz újra végre,
S emlékszünk a szép napokra.


Nyugodjon békében Miska bácsi!

- Szegvár Online hirdetés -

Portálunk sütiket használ. Elfogadom Olvasd el

Adatkezelési tájékoztató