Szűcs Zoltán: Szegvári rögök
Huszonéve már mióta keltezem a napot,
És más módon jártatom, látványra fogékony tekintetem.
Gyermeki énnel láttam először a kopott,
Istennek emelt tornyot, mit akkor lombtalan fának hittem.
Édesapám volt ki oktatva elmagyarázta,
„Torony az hova ima száll, és alatta Isten háza.
A Kurca folyó belső oldalán,
– Hová nyáridőben, hajnaltájt járt legelni a csorda -,
Jószágtartás könnyítéseként
Apám Kukoricát vetett félholdra.
Kapálni olykor engem is magukkal vittek,
No nem, mint segéderőt, csupán puttonyt, engedetlen terhet.
Szántottam végig térden a mezsgyét.
Játékba hányszor megfeledkezve
Anyám stoppolt is eleget,
Hol a zokni sarkát, hol a nadrág „térgyét”.
De néha ráfelejtve a játékra elrévedt tekintetem,
Elnéztem a falu felé, az volt szememnek a végtelen.
Mintha életre kelt volna meséktől túlfűtött fantáziám,
A dombra épült házak között,
A lágy nyári lég borzolta gesztenyefa lombok,
Csendesen ringatták a bárányfelhőkkel tarkított égi legelőt.
Mesés volt e vidék minden ecsetvonása,
Mit natura a bölcs festő rajzolt a világra.
A Kurca magányosan kígyózott a házak alatt,
Meg- megérintve a régi börtön halódó lábazatát.
Fölötte a kastély mely a falu szívéből fakadt,
Őrizte a múlt század ódon hangulatát.
Ma is ott áll csendesen, mint amiben senki nem lakott,
Átvészelve egy újabb nehézkes korszakot.
E ködös némaságból Apám szelíd hangja szólt,
„A korsó mily jó szolga, félig a földbe ásva,
Hűs vizével szomjat olt.”
S miközben tett következett veretes szavára,
Verítékes homlokáról földre cseppent izzadsága…
Elmémbe égtek róla ezek a képek,
Emlékeimben e képek eddig érnek.
