Ölbey Irén: Miért búsulsz?
Mért búsulsz? Szemeid könnye miért pereg?
Mi fáj? Nézd, odakinn a zizegő, szelíd
ágak közt legyező fény kacag álmatag.
Légy hát víg, mosolyogj te is.
Oszlik-foszlik a tél, olvad a hó, ezüst
párák lengnek a vén, rest hegyek ormain
s fodros pántlikaként táncol a hűs patak.
Mért csak téged emészt a bú?
Menj, sétálj a mező földszagú útjain
s nézd némán a füzek csöpp rügyeit s a kék
égbolt fellegeit. S győzd le a bánatot,
lelked zengje be az öröm.
Hidd el, balga dolog tépni magad, hisz egy
ember semmi se itt. Fontos a Földön az,
hogy az emberiség törjön előre, míg
el nem éri a végzetét.
Menj és lesd a rügyet. S majd ha kibomlik a
forró, dús tavasz, írj verset a porba, mit
széthord lágyan a szél. S mámoros orgona
fürtjével koszorúzd fejed.
