Tisztelt Szegváriak!
Előző írásomban már említettem, hogy nagy megtiszteltetésnek tartottam, hogy Szegvárra kerültem körzeti rendőrnek. Szegvár egy békés nagyközség, sok egyszerű és nagyszerű emberrel. Bevallom őszintén, otthon éreztem magam. Úgy éreztem visszatértem a gyökerekhez. Könnyű volt alkalmazkodnom a „béke szigetén” élő emberekhez. Talán ittas járművezetésen kívül nem is kellett senki ellen büntető-eljárást indítani. Irigyeltem a humoristákat. Azt mondták mindig, hogy „Téma az utcán hever, csak le kell érte hajolni” Hát én lehajoltam és lejegyeztem néhány történetet, amelyet szeretnék közre adni. Ha egy kicsit eltúlzom a történeteket azért, hogy olvasmányos legyen, ezért az érintettől elnézést kérek.
Fontosnak tartom előrebocsátani, hogy próbaidős rendőrként, Szegeden egy vaskalapos testület tagja lettem. Szókimondó lázongó ficsúrnak tartottak. Többször mozgott a léc, amikor kritikával fogalmaztam meg néhány konkrét témában. Erről írtam a „Sorsfordító idők” c. visszaemlékezésben. Akkor még fehér hollónak tartottak, mert másként láttam a világot. Komolyan vettem a Szolgálati Szabályzatban leírt lehetőséget. „Intézkedés során a rendőrnek lehetősége van figyelmeztetni, bírságolni, feljelenti.” Hát, ehhez tartottam magamat szigorúan.
Fél évet lehúztam kapuőrként. Néhányszor elsétált előttem Mary Zsuzsi tini lány korában. A Táncdalfesztiválon láttam egyik este énekelni a televízióban: „Felül a kisbaba, először mondja, hogy mama…” Akkor tudtam meg, hogy táncdalénekes.
A „Kovács bácsi” c. memoáromban kigúnyolom magam, után már csak a szegvári történetekkel foglalkozom, megköszönve a lehetőséget és az érdeklődést
Folytatása következik rövidesen.
Kovács bácsi
Ezen a január végi napon is korán esteledett. Alig múlt el öt óra, az utcai közvilágítás lámpáit már bekapcsolták. Az unalmas kapuőri szolgálat alatt végre történt valami. Ideje volt, mert már majdnem egy hónapja, hogy felszereltem, rendőrruhát viseltem, pisztolyom is volt, de lőszert nem adtak hozzá. Próbarendőrnek nem adhattak. Vártam a hat órakor kezdődő fél órás pihenőt, mert a hideg, szeles időben elgémberedtek a végtagjaim. Nehezen telt az idő. Még tizenöt perc, még öt perc és átmelegedhetek egy kicsit. Ezt terveztem. Mint kiderült, csak terv maradt. Megjelent ugyanis a kapuban egy öregember. Szürke, kopott öltöny volt rajta. Középmagas, olyan nagypapás kinézetű, jóságos derű sugárzott az arcáról, hangjából.
– Kovács bácsi vagyok-, mondta természetes nyugalommal. Megszöktem a Pulz utcai elmeintézetből. A rendőrök szoktak visszakísérni – közölte velem tárgyilagosan. Kérem, hogy kísérjen vissza engem az intézetbe – fogalmazta meg kérését röviden.
– Várjon egy kicsit bátyám – mondtam a fontos emberek nyugalmával. Telefonon felhívtam az őrsügyeletest. Jelentettem, hogy egy öregember – aki Kovács bácsinak mondja magát, – azt kéri, hogy kísérjem el a bolondok házába, ahonnan megszökött.
– Mindjárt leváltunk egyébként is, mert pihenő időd lesz. Ismerjük Kovács bácsit. Igazat mondott. Kísérd vissza az intézetbe! – utasított az ügyeletes tiszthelyettes. Kovács bácsi nem bűnöző, az eltűnését bejelentették. Most önként jelentkezett. Ennyit telefonon, a többit majd megbeszéljük, ha bejössz az ügyeletre. Bementem.
– Vásárhelyről járok be szolgálatba. Fogalmam nincs arról, hogy hol van az elmeintézet, azt sem tudom hol található a Pulz utca. Azt sem tudom, hogyan kell visszakísérni.
– Ha arra gondoltál, hogy meg kell-e bilincselni, akkor az a válaszom, hogy nem kell. Kovács bácsi tudja hová kell menni, csak bízd rá magadat – adta ki az utasítást az ügyeletes.
Kimentem a kapuba. Kértem az „ügyfelet”, hogy várjon néhány percet, elintézem „folyékony ügyemet,” utána indulhatunk.
Barátságtalan dolognak tartottam egyébként, hogy a pihenő időm terhére kisérési feladatot kell teljesítenem. A legalacsonyabb rangban én vagyok, nekem itt mindenki parancsolhat. Belenyugodtam ebbe. Folyékony ügyemet szilárd alapokba helyeztem, miközben sürgetett az ügyeletes:
– Még mindig itt vagy? Induljatok már! – mondta, vagy utasított, ez már mindegy.
– Rendben van, kezet még moshatok? Merre van az elmegyógyintézet?
– Hallottad mit mondott az ügyeletvezető, – kotnyeleskedett egy másik rendőr – Kovács bácsi majd odavezet. Ő tudja. Már többször lelépett, ilyenkor vissza szoktuk kísérni.
– Jól van, induljunk Kovács bácsi, mert nagyon hideg van, igyekezzünk, amennyire lehet, mert mindketten megfagyunk a hideg, szeles időben.
Kovács bácsi is hallotta, amit az „öreg” rendőr mondott. Előttem ment, én néhány lépésre követtem őt.
Meglepetésemre, elindult „keresztül-kasul” a többsávos Párizsi körúton, átlósan, a legnagyobb forgalom közepette. Délután hatkor már sötét volt és csúcsforgalom.
– Álljon meg, Kovács bácsi!- kiáltottam. A gyalogátkelőn menjünk át a túloldalra – próbálkoztam, úgy rendőrösen.
Figyelmen kívül hagyta a felszólításomat, egy pillanatra sem nézett hátra, csak ment tovább, pontosabban egérutat keresett a járművek között. Mint a macska az egeret (ha már ezt a jelzőt használtam) cikk-cakkban mentem utána, nehogy szemmel tévesszem.
Az autósok dudáltak a volán mellől fenyegetőzve rázták a kezüket. Úristen, milyen helyzetbe jutottunk. Előttem egy elmebeteg gondozott, utána egy normálisnak nem tekinthető helyzetben lévő próbarendőr, akit az elmebeteg fog irányítani még meg nem érkezünk az elmeintézethez. Azt hiszem ilyen még nem történt ezen a világon – elmélkedtem szorult helyezetemben.
Szép kis párost alkottunk. Ha egyszer ezt az unkáimnak elmesélem… ha lesz mit, mert mindketten vészhelyzetben vagyunk jelenleg.
– Magát úgysem merik elütni az autók – válaszolt Kovács bácsi, úgy félvállról, anélkül, hogy hátranézett volna. Bár igaza lenne – gondoltam. Még abban is kételkedtem, hogy ezt az utat baleset nélkül megússzuk. Végre a túloldalon kötöttünk ki, minden baj nélkül, szerencsénkre.
– Kovács bácsi, jól figyeljen! Legközelebb, ha nem a gyalogátkelő helyen megyünk át, örök-haragban válunk el egymástól.
Elégedett voltam magammal. Úgy hallottam, hogy az elmebetegekkel úgy kell beszélni, mint a kisgyermekekkel.
Próbáltam befolyásolni az öreget, de beláttam, hogy ennek semmi értelme. Mentem utána, arról fogalmam sem volt, hogy hová és mikor érkezünk célba.
Követtem az ügyeletvezető utasítását. Ezt nem hinném el, ha nem velem történik meg: „Vak vezet világtalant” helyzetbe kerültem.
Nem volt lehetőségem megtagadni az utasítást, de féltem is. Attól tartottam, hogy Kovács bácsi eltűnik előlem. Ez nagy leégés lenne számomra. Nehezen tudnám megmagyarázni miért történt, kezdődhetne a szemrehányás, hogy még ezt az egyszerű kísérési feladatot sem lehet rám bízni.
Már nem fáztam, mert ez meleg helyzet volt. A többsávos úton haladó járművezetők nem tudhatták, hogy krízis helyzet alakult ki az úton.
Úgy látszik, velem bármi megtörténhet. (Úristen, ezt már hányszor leírtam.)
Most, utólag, már csak a humoros oldalát látom a helyzetnek. Ezzel, természetesen még nincs vége a történetnek.
Kovács bácsi megállt a Mars tér – Párizsi sugárút sarkán lévő ABC áruház előtt.
– Bemegyek a boltba cipőpasztáért – közölte velem. Mindjárt jövök, várjon meg, kint az utcán. Ezzel faképnél hagyott, bement az üzletbe.
Még arra sem volt időm, hogy lebeszéljem vásárlásról.
– Most mit tegyek? – töprengtem tanácstalanul. Ott tartunk, hogy már egy elmebeteg is utasításokat ad. Még éppen ez hiányzott. Talán jobb is, hogy nem mentem be utána az áruházba, – okoskodtam magányomban. Lehet, hogy nincs pénze, lop egy cipőpasztát… De, ha a lopást rendőri biztosítás mellett tenné… na, ez nem hiányozna. Ugyan mi jöhet még?
Legalább tíz perc tel el azóta, hogy eltűnt Kovács bácsi a bejárati ajtó mögött, és még mindig sehol. Nagy forgalom volt, vásárlók jöttek – mentek, ki-be a bolt ajtaján. Minden férfit alaposan megfigyeltem, aki kijött a boltból, mert abban sem voltam biztos, hogy megismerem Kovács bácsit. Az alapos megfigyeléssel valószínűleg feltűnést kelthettem az üzletből kilépő férfiakban.
Szerencsémre, egyszer csak ott termett előttem Kovács bácsi. Azt sem vettem észre, mikor jött ki a boltból, de nála volt egy doboz cipőpaszta, ez tény. Nem mertem megkérdezni, hogy volt-e pénze, fizetett-e az áruért, van sem? Az is lehet, hogy ellopta. (?) Arra gondoltam, ezzel most nem bonyolítom tovább a dolgot, inkább meg sem kérdezem.
– Mehetünk? – kérdezte Kovács bácsi. Látta, hogy zavarban vagyok, biztatóan mosolygott. A nagypapás, őszinte, bátorító mosolya megnyugtatott.
– Mehetünk, Kovács bácsi – válaszoltam.
Hálás voltam, amikor határozott léptekkel elindult a tér másik sarka felé, ott jobbra fordult. Láttam, hogy a szegedi Szent Rókusi templom közvetlen közelében vagyunk, amely a templomról elnevezett téren áll. A templom előtti részen, a többsávos Kossuth Lajos sugárút, mint egy óriáskígyó vonult a belváros felé, az úttest két szélén lévő villamos sínek mentén. Néhány lépés megtétele után már a Pulz utca sarkán álltunk. Szó szerint: álltunk, egymással szemben.
Az öregúr, fürkészően nézett rám.
– Maga új ember a rendőrségen, ugye? – kérdezte. Úgy tűnt, pihenésképpen beszélgetni akart velem.
– Igen, új vagyok a testületben. Ha már megkérdezte, én is szeretnék valamit kérdezni öntől.
– Kérdezzen csak – válaszolta, és felém fordulva kíváncsi tekintettel az arcomat figyelte.
– Sok bolond van a Pulz utcai intézetben? – kérdeztem faragatlanul.
Lehet, hogy ragadós a butaság. Ebben a pillanatban mintha szerepet cseréltünk volna. Egy bolondtól kérdeztem, hogy sok bolond van-e az intézetben? Abszurdum! Ahogyan nyílt, tekintettel rám nézett, (abban a pillanatban barátomnak hittem, sőt, sorstársamnak). Leblokkoltam, nem jutott eszembe más kérdés.
– Sok bolond van – válaszolt nyugodtan. – De ennél azért egy kicsit bonyolultabb a dolog. Ha egy rendőr, olyan utasítást kapna a főnökétől, hogy állítsa meg azt a villamost, – amely az előbb elhaladt a templom előtti úton, – a villamos valamennyi utasát kísérje elmegyógyászati vizsgálatra, ha ezt megtörténne, mit gondol, milyen eredmény születne? Kíváncsi tekintetét rajtam felejtette. Látta zavaromat, tudta, hogy fogalmam sincs arról, hogy mit válaszoljak.
– ?
– Jól van, segítek, elárulom a várható eredményt: az elmeorvosok a villamoson utazók nyolcvan százalékát bolondnak találnák. Már ilyen fejlett az orvostudomány. Aki rigolyás, vagy különös szokásai vannak – sokan vagyunk öregek, akire ezt mondják – az elmeorvosok bárkit megtudnának győzni arról, hogy nem rigolyás, hanem elmebeteg. Mert az öregkori elbutulás is elmebetegségnek számít. Ha a hosszú távú memória jó, a rövidtávú rossz… ennek oka van. Több példát nem mondok…
Ez a válasz alaposan meglepett engem. Ezeket egy „bolond” mondta nekem, aki megszökött az elmegyógyintézetből, és most éppen azzal foglalatoskodom, hogy visszakísérjem oda? Azt tudtam, hogy a zsenit és az őrültet egy hajszál választja el egyiket a másiktól. Most, én, kivel beszélek, kit kísérek az elmeintézetbe? Az őrültet vagy a zsenit? Édesapám a nyolcadik elvégzése után megkérdezte: mi szeretnél lenni fiam, pék vagy kovács? Pék válaszoltam. A szakmunkásvizsga után tudtam, hogy érettségiznem kell. Mert ettől függ a jövőm. Beiratkoztam a gimnázium levelező tagozatába, de a katonai behívó megszakította tanulmányaimat… Ez az eset meggyőzött arról, hogy folytatnom kell, hogy megértsem, tudatosuljon bennem, amit most megtanultam Kovács bácsitól… Már félúton vagyok az érettségi felé. Ha megkérdezte volna – Kovács bácsi – mi jár a fejemben, ezt válaszoltam volna. De nem kérdezett semmit, csak beszélt, én meg hallgattam:
– Vannak, természetesen bolondok is az intézetben. Van, aki azt állítja magáról, hogy az anyja Fedák Sári volt, a híres-neves színésznő, az apja, Horthy Miklós, Magyarország volt kormányzója. Vannak azonban olyanok is, akiket azért zárattak be az elmeintézetbe a rokonaik – az orvosokat lefizetve, – hogy megszerezhessék a vagyonát.
– Értem – füllentettem. Erre a logikus érvelésre nem voltam felkészülve.
– Menjünk, Kovács bácsi – kértem, és egyúttal nagy tiszteletet éreztem iránta.
Több kérdést nem mertem feltenni, mert teljesen összezavarodtam a válaszait hallgatva.
Rövid séta után megérkeztünk az intézetbe. Átadtam a „beteget”, elismervény ellenében.
Visszamentem a szolgálati helyemre. Jelentettem, hogy végrehajtottam a kísérést, nem történt rendkívüli esemény.
Azt már nem mondtam el, hogy rendkívüli esemény valóban nem történt, de nagyon tanulságos történettel lettem gazdagabb.
A leírt történet nem a fantázia szüleménye. Egy fiatal, szakmailag tapasztalan próbarendőr vívódásai, rácsodálkozása egy általa ismeretlen világra. Felvállaltam, hogy a történetben bugyutának, ostobának lássanak. Mert az is voltam.
*
Sok évvel később, talán öt év telt el, vagy több is. A budapesti Rendőr-akadémiára jártam vonattal. A sors tehát véletlenül ismét összehozott Kovács bácsival.
A Nyugati Pályaudvaron vártam a Szegedre induló gyors indulására. Ott láttam meg Kovács bácsit, ő is a sínek mellett várakozott. Megismertem.
Emlékeztettem arra, hogy újonc rendőrként, egyszer én kísértem vissza a Pulz utcai gyógyintézetbe. Emlékezett rám.
Beszélgetés közben kiderült, hogy Szegeden lakik, azonban már „civil ember,” tehát már nem lakója az elmegyógyintézetnek.
Visszaemlékezéseinket a vonaton folytattuk. Elmondása szerint, attól a rokonától örökölt nagyobb összeget, aki annak idején – mellesleg – „elintézte, hogy elmebetegnek nyilvánítsák” az említett gyógyintézetbe utalását is.
Kovács bácsi ügyvéd segítségét kérte, aki felülvizsgálati kérelmet adott be a bíróságra. Elmeállapotának felülvizsgálatát kérelmezte a gondozás megszüntetése érdekében, hogy hozzájuthasson az örökségéhez.
Az orvos szakértők megállapították, hogy teljesen gyógyult. A jogerős írósági határozat után elbocsátották az intézetből.
Ekkor, hatvanegynéhány évesen megváltozott az élete. Mint kiderült, – öt évvel ezelőtt – a saját történetéről beszélt nekem ott, akkor, a Pulz utca sarkán. „Szeretett” hozzátartozói kiforgatták a vagyonából, hamis orvos szakértői véleménnyel elmeosztályra utaltatták, ahol közel tíz évet töltött el.
Remélem, hogy az én történetem feljogosít arra, hogy a további epizódokban is őszintén leírhatom a rendőr kollégákkal, nyomozókkal, megtörtént rendőr- sztorikat, anélkül hogy bárkit is megbántanék.
