Anita, egy másik alkalommal az úttest szélén talált, „kivasalt” béka tetemével jött be. Fogta két ujjal a döglött béka első, jobb lábát, maga előtt tartva.
– Elvesztette az anyukáját – mondta szepegve.
– Vidd ki azonnal, utána mossál kezet azonnal, szappannal. Ez a béka már nem keres senkit, meghalt. Kelletlenül, de kidobta az árokba a béka tetemét.
És jött Kőrösi Lajos…
Visszatérve az eredeti témához. Bár nem voltam jóban az alkohollal – talán, egy pohár sörrel többet ittam, mind szabad lett volna. Ennek az lett az eredménye, hogy Zsuzsika másnap reggel nem a megszokott barátságos módon köszönt el tőlem, mielőtt elindult a szegvári Illatszer boltba, ahol dolgozott.
– Vigyázz Anitára, itthon marad, mert óvodaszünet van – mondta duzzogva. Úgy tudom, ma szabadnapos vagy. Elmegyek dolgozni.
– Rendben, drágám – válaszoltam – békülékenyen. Én még visszafekszem, mert fáj a hasam…
– Kevesebb sört kellett volna innod, akkor nem fájna! – mondta búcsúzóul.
Miután Anitát megreggeliztettem, arra kértem menjen ki az udvarra játszani, mert én lefekszem egy kicsit. Még szundikálni szeretnék.
– Azért fekszel le, mert fáj a hasikád? –kérdezte.
– Igen, azért – válaszoltam.
– Mert sok sört ittál? – kérdezte.
– Ezt honnan tudod?
– Anyuci mondta – válaszolta, a legtermészetesebb módon.
– Most már értem.
Körülbelül, eltelt egy órahossza. Kopogtattak az ajtón. Nem tudtam elaludni, csak pihentem.
– Búj be!- mondtam hangosan.
– Kőrösi Lajos a szegvári kultúrház igazgatója állt az ajtóban.
– Hallottam, hogy beteg vagy, mert sok sört ittál. Fáj a hasad.
– Ezt honnan tudod?- kérdeztem, meglepetten.
– Anita kint ül az utcán, a küszöbön. Aki arra jár, mindenkit megállít, és elmondja, hogy apucinak fáj a hasa, beteg, mert sok sört ivott.
– Lajoskám, légy szíves behívni Anitát. Beszélni szeretnék vele.
Néhány perc múlva Anita ellőttem állt.
– Anitám, kislányom. Miért mondod el mindenkinek, hogy apucinak fáj a hasa, mert sok sört ivott?
– Anita ártatlan szemekkel nézett rám, széttárta mindkét kezét és azt kérdezte:
– Ha nem mondom meg, honnan tudnák?…
– Valóban, igazad van kislányom, ha nem mondod, honnan tudnák – mondtam beletörődve…
Most pedig, légy szíves az udvarra menjél és ne az utcán társalogjál idegenekkel.
– Rendben, megyek az udvarba játszani.
Az igazgató is elköszönt…
