Egyiptomi kultúrkapcsolatokról tanúskodnak a szegvári határban talált újkőkori falu leletei
Az alábbi írás a Viharsarok újság 1956. évi szeptemberi számában jelent meg.
A TUDOMÁNY VILÁGÁBÓL
Egyiptomi kultúrkapcsolatokról tanúskodnak a szegvári határban talált újkőkori falu leletei
A Tűzköves-dűlőben végzett első ásatás eredményeiről egy évvel ezelőtt már olvashattunk részleteket ebben a rovatban. Csak éppen arról nem emlékeztünk meg annakidején, hogy miért ragaszkodott a szentesi Koszta József Múzeum ennek a falunak feltárásához, miért várt éppen itt feleletet számos, megoldatlan kérdésre. E kérdésről most, az idei augusztusi ásatás ismertetése kapcsán, elöljáróban kell szólnunk. A lelőhelyen szerzett tapasztalatok alapján már tudtuk, hogy a szegvári határban, az egykori Kontra-tó partján 4500 évvel ezelőtt népes falu állt és hogy ez kb. 300 éves fennállás után pusztult el véglegesen. Gazdag és sokatmondó leletekre tehát feltétlenül számítani lehetett -, de mégsem ez a szempont döntötte el az ásatásnak nagyobb arányokban való folytatását. Az eddigi megfigyelésekből tudjuk, hogy a folyóvizek ebben az időben valósággal országútnak számítottak. A nagyobb folyók vizét joggal nevezhetjük „nemzetközi” útvonalnak, mert ezek nemegyszer sok száz kilométerre fekvő területek népei között teremtették meg a cserekereskedés lehetőségeit. A Tisza hátán északnak haladva a Balkán népei elsősorban sót keresve eljutottak Máramarosig, csónakjaikon a Bükkvidékről finom cserépedényeket, pattintott kőeszközök készítéséhez obszidiánt, azaz vulkáni üvegrögöket szállítottak távoli hazájukba és cserébe saját készítményeiket terjesztették el a bejárt vidékeken. Érthető, hogy az akkortájt már fejlett, magas fokra lépett déli kultúráknak a görög szigetvilágon át a Balkánra eljutott kultúrjavait ezek a cserekereskedők éppen úgy elterjesztették a Kárpát-medencében, mint azok a társaik, akik a Tisza mellékfolyóin hajókázva Erdély földjét keresték fel. Feltételezéseinkben nem csalatkoztunk: Tűzkövesen nemcsak az egykori lakóházak felépítésének módjára vonatkozólag kaptunk értékes anyagot, nemcsak az ott zajlott életnek ránk maradt tárgyi emlékiből áshatunk ki egy kiállítási teremre-valót, hanem egy sor függőben volt kérdésre kaptunk határozott feleletet. Csak örvendetes tény az, hogy az idei ásatás leletei között több, világviszonylatban is a legnagyobb érdeklődésre számot tartó darab van. Ezekkel alaposan meggazdagodva a szentesi múzeumnak eddig világszerte ismert népvándorlási gyűjteménye mellett most már az őskori gyűjtemény is az első vonalba lép. A sok-sok cseréptárgy, kőeszköz, háló- és szövőszék-alkatrész, az agancsokból faragott halásszigonyok sorozata, a talált csonthorog, csontból csiszolt legrégibb hazai fésű, a füles, csont hajtű, stb. mellett itt őrizzük a legrégibb és a szintén megtalált temető sírjaiban talált mintás fonatolású gyékénymaradványokat, melyeknek fonatolt díszei hatottak a cserépedényeken is alkalmazott karcolt- és festett díszeinek kialakulására. Egyedülállók azok a szegvári cseréptöredékek, melyeknek falán odatapadva megmaradtak annak a fonatnak a növényi rostjai, mellyel a törékeny cserépedényt bekötözték. Ezeknek jelentősége különösen nagy azért, mert a rostmaradványok és az edényfal között talált vékonyka „földréteg” vegyszerekkel végzett kísérleteim során visszanyerte elveszett kötőanyagát és kátrányos-szurkos anyaggá változott. Ebből pedig az következik, hogy a cserépedényeket az újkőkornak egy bizonyos szakaszában éppen úgy igyekeztek vízállóvá tenni, mint régebben a gyékényből, háncsból fonatolt edényeket. A temetőben talált valamennyi sír csontváza oldalán feküdt, erősen összekuporgatott, zsugorított helyzetben. A kor szokásának megfelelően ez várható is volt, de eddig ritkán megfigyelt jelenség volt az, hogy a csontoknak egy része egészen vörös volt a hozzátapadt okker-festéktől. Itt volt első ízben megfigyelhető, hogy az Alföld újkőkori népei a halottak lábát, alkarját és arcát – tehát a ruhával be nem fedett testrészeket – a temetéskor éppen úgy vörösre festette, mint ahogyan azt némely természeti nép ünnepi alkalmakkor még ma is megteszi. Két darab csodálatosan szép, emberalakú és emberi arcvonásokkal díszített edényke után találtuk meg az idei ásatás legszebb darabját. A hódmezővásárhelyi múzeumban őrzött és világhírű „kökénydombi Vénusz” párjáról van szó, csakhogy a mienk sokkal épebb állapotban maradt meg és eredetileg is többet őrzött meg azokból a vonásokból, amiket messzi délről, Egyiptomból örökölt. A trónuson ülő tűzkövesi istenalak testtartása, felépítése egészen olyan, mint a kökénydombié. Belül üres teste azonban felül nem nyitott, hanem bezárul. Nyakán felül sem hiányos, hanem megmaradt a feje is! A mi darabunk egyébként nem nőt, hanem férfit ábrázol, s ennek az alaknak jobbkezében a vállra vetett korbács is megmaradt, ami a többi részletet is figyelembe véve, az egyiptomi Osiris alakjához, az idáig elhozott Osiris-kultuszig vezet el bennünket. A rabszolga-társadalomba illő korbácsos Osiris azonban idegenül hathatott az itteni anyajogú fokon élt népekre. – Érthető így, hogy nem ennyire forgalmas helyen – Kökénydombon – a férfialakból nő lett s ez elvesztette hatalmi jelvényét, a korbácsot is. Amikor Osirisünk cserépteste egy kőkori ház omladékai alól előbújt, az ásatáson résztvevők mintegy vezényszóra örömkiáltásokban törtek ki. Ez a látvány külön örömmel töltötte el az ásatás vezetőjét, mert újabb bizonyítéka volt annak, hogy a munkában részvevő földmunkások szívügyüknek tekintik a kutatás sikerét és meglévő ismereteik alapján különbséget tudnak tenni a leletek értéke között. Igazságtalan lennék, ha nem emlékeznék meg szentesi kubikosaink jó munkájáról, Pali bácsiról, János bácsiról és a többiekről, akik az ásatáson túlmenően megígérték, hogy tervezett „Kubikos-kiállításunk” rendezéséből, az anyagnak összegyűjtéséből is ki fogják venni a részüket.
Dr. Csalog József
múzeumigazgató
