A Gorkíj Tsz. elnöke, Bozó Pál felajánlott, két hátaslovat a körzeti rendőrök számára késő őszi, a téli és a kora tavaszi időpontokban, hogy a tanyavilágban felvehessük a kapcsolatot az idős, beteg emberekkel, ha szükség van segítségre, segítsünk nekik. Ez a gondoskodás a tanyasi emberek irányában tiszteletre méltó gesztus volt. Életemben, gyerekként, ültem már lóháton, a nyáron iskolaszünetekben. A mezőgazdaságban a nyári hőségben dolgozóknak a lajtos kocsiból engedtük ki és kannával vittük a frissítő vizet mindenkihez. A lovak is megszomjaztak. A holt Tisza közelében dolgoztunk. Szőrén ültem meg a lovat, de irányítani nem tudtam, mert ezek fogatos lovak voltak, mindenhová párban mentek, egymást el nem hagyták. Egyszer a ló hátán ülve maradtam, amikor a ló lehajolt inni, lerepültem a hátáról, a holt Tisza vizében landoltam. Ez mintegy körülbelül húsz évvel korábban történt.
Szabó rendőrrel kimentünk a lóistállóhoz.
A szolgálatot teljesítő férfi tudott az elnök engedélyéről. Arra kértem, hogy tegye fel a nyerget a lóra és a zablát is. Megnézem, megfigyelem, hogyan kell felnyergelni a lovat, mert ezt még nem tudom. Azt is kértem a lovászt, hogy a legnyugodtabb lovat nyergelje fel nekem. Társam, az öreg „zsaru” – Szabó Pali – oda kacsintott a férfira. Mondanom sem kell, hogy a legidegesebb, vagyis a legnyugtalanabb lovat nyergelte fel. Felsegítettek a nyeregbe.
A ló elindult, idegesen. Biztosan észlelte, hogy „egy analfabéta” lovas van a nyeregben. Nem tudtam felvenni a ló ritmusát, annak ütemét. Pattogtam a nyeregben, mint a pattogatott kukorica a fedő alatt. Előre tudtam, hogy ebből, sej-haj lesz. Pontosabban azt, hogy a nyereg feltöri a… nem ismétlem meg mi az, amit. sej-hajnak mondtam…
A sokadik lovaglás után, már sokat javult a kapcsolat köztem és a ló között. Kezdett a ló szót fogadni. Végül megteremtettük az összhangot: a ló és a lovas. Ez felejthetetlen élmény volt számomra. Természetesen, csak a téli havas hónapokban ültünk lóhátra, egyébként motorral és kerékpárral jártuk a határt.
Két termelőszövetkezet volt a településen. A Puskin termelőszövetkezetet Bottyán Sándor irányította, többek között kertészkedéssel és termőföld művelésével foglalkoztak, de tehénistállóik is voltak.
Gorkij Termelőszövetkezet is földművelés és állattenyésztés volt a fő tevékenységük. Itt ló istálló is volt. A kornak megfelelő mezőgazdasági gépekkel művelték a földeket. Bozó Pál tsz. elnök irányította a Gorkij termelő-szövetkezetet. Zárszámadáskor a tagok többsége elégedett volt sorsuk alakulásával. Azt azért feltételeztem, hogy a két tsz. vezető időnként egyeztetett, hogy mit termeljenek, hogy alakítsák ki a gazdálkodást, hogy ne legyenek egymás riválisai. Szerintem jól megtértek egymás mellett.
Két templom volt Szegváron egy református és egy katolikus. Egy általános iskola, óvoda, bölcsőde, ABC Áruház, két kocsma, egy kisvendéglő, Tüzép telep, cukrászda, illatszerbolt, Fűz telep, ahol a kosárfonóknak gyártották az alapanyagot, különböző technológia igénybe vételével és egy Kender Gyár.
A település főterén volt a piactér, a Községi Tanács és a Kultúrház. Takarékszövetkezet, Falumúzeum. Két körzeti orvos állt a lakosság szolgálatában, akiknek a tanács szolgálati lakást biztosított rendelővel, de Gyógyszertár is volt a nagyközségben. Egyszóval minden, ami a lakossági igényeket kielégítette. Két körzeti rendőr vigyázta a rendet, hogy magunkról is ejtsek szót.
Egy fontos épületről külön meg kell emlékeznem:
Szegvár központjában, még a török dúlás előtt építettek egy gyönyörű kastélyt, ami később várbörtön, megyeháza és egyéb középület szerepét töltötte be az évszázadok során, de erről részletesebben írok majd a következő visszaemlékezésben.
