Két körzeti orvos biztosította a nagyközség betegellátását. Dr. Banuda Miska bácsiról már írtam.
Dr. Holecska János körzeti főorvos a szegvári Szentesi utcán lakott, ott volt a rendelője is. Szomszédok voltunk. Még megtoldom azzal, hogy jó szomszédok lettünk. Összekötött bennünket a foglalkozásunk. Én a kis körzeti rendőr és az akkori szóhasználattal élve a „körzeti orvos.”nem voltunk „egy szinten”, de ezt soha nem éreztette. Egy közeli ismerősöm mesélte:
Miután megvizsgált a doktor úr, közölte:
– „Sajnos injekciót kell adnom a popó környékére.”
– Jaj, ne- volt a válasz.
– „De muszáj, sajnos…”
– Hát akkor legyen… de, fáj lesz?
– „Nem vészes”- volt a válasz.
Az orvos közelített a tűvel, mielőtt szúrt volna, a beteg egyet balra lépett. Megint közelített a tűvel, újabb egy lépés balra és így tovább. Szóval megkerülték az orvosi asztal, de az injekciós tű még nem lépett akcióba.
– „Kérem, ezt ne tegye. Egy kis szúri és kész, így ni!”
Lelki szemeimmel látom a jelenetet.
Visszahúzódó, komoly tiszteletet parancsoló modora mögött lelkiismeretes, érző, empatikus lélek volt. Erről volt alkalmam meggyőződni, amikor már mindkét családot a hivatása Szentesre szólított. Közben én is „kikupálódtam.” A Rendőr-akadémia és a Rendőrtiszti Főiskola elvégzése után bűnügyi nyomozóként dolgoztam a szentesi kapitányságon. A rendkívüli halállal végződő ügyekben orvos-szakértő közreműködése elképzelhetetlen. Így több esetben is „dolgoztunk” együtt dr. Holecska Jánossal. Több, mint 40 éves barátság szövődött a két család között, amely sírig tartott. Már évek óta az angyalkák vigyáznak rá.
