A megüresedett, Szabó lakásába költözött a Paróczai család. Ötven év körüli, rutinos, béketűrő korrekt munkatárs és jó szomszédok voltunk. Erzsike néni – a felesége – viselte otthon a „kalapot.” Azért bácsizok és nénizek, mert akkor én kb. 27 éves voltam.
Szabadnapján, Lajos bácsi otthon kóstolgatta a jó csongrádi vörösbort, ameddig a literes üvegből ki nem fogyott az utolsó cseppig. Nem volt részeg, de kissé „kótyagos” – a felesége szerint.
– Képzeljétek, – mesélte nekünk – hangosan pöröltem az uramat vagy 15 percen át, Lajos nem szólt egy mukkot sem.
– ?
– Szólalj már meg Lajos! – mondtam nyomatékkal, mert az utcán azt hiszik, hogy megbolondultam, magamban kiabálok. Lajos csak legyintett a kezével, továbbra sem szólt egy „mukkot” sem. Egyszerűen nem lehet vele veszekedni… Hát nem bosszantó?! – kérdezte, vagy kijelentette. Ez már mindegy.
