Talán még a főcím megálmodója, megálmodói sem számítottak ekkora érdeklődésre, ekkora sikerre, hogy közel ötezer követője van a címben megjelölt társasági csoportnak. Sok embernél az emlékek, mint egy vulkán feltörtek az emlékezet tárházából. Megállíthatatlanul önálló életre keltek. Valahol olvastam, hogy múltunkba kapaszkodunk, a jelenben élünk és a jövőt kutatjuk. Nem biztos, hogy pontosan idéztem. Milyen érdekes „csak a szépre emlékezünk, mely elárulja a múltunk…” azt hiszem ez egy sláger jutott eszembe. Az sem biztos, hogy jól idéztem. Nagy elődeink már mindent leírtak. Egyik hozzánk közel álló családtag egy kötetlen beszélgetéskor megkérdezte tőlem:
– „Nekünk miért volt jó a Kádár rendszerben?”
– Mert fiatalok voltunk, mert szerelmesek voltunk és boldogok voltunk. Mert, álmodoztunk egy szebb jövő reményében, mert reménykedtünk abban, hogy a gyerekeink, – ha lesznek unokáink – büszkék lesznek arra, hogy tisztességgel felnőhettek, nem éheztünk, iskoláztattuk őket…
– De szegények voltunk…
– Körülöttünk mindenki egyformán szegény volt…
– És jó volt szegénynek lenni? – jött a következő kérdés.
– Akkor ezen nem gondolkodtunk el, mert azt sem tudtuk jó-e gazdagnak lenni. A szegény is lehet gazdag – lelkileg. A gazdag is lehet szegény, lelki szegénység is létezik. A gazdag is lehet sajnálatra méltóan boldogtalan, mert a boldogságnak mértékegysége a szeretet. A szeretet hiánya nagy szomorúságot okoz…
A szeretetnél mulandóbb a gazdagság. Csak a szegénységben élő tudja, hogy milyen kevésre van szüksége az embernek az élet fenntartására. Senki ne lovalja bele magát a gazdagság bűvöletében abba, hogy a jólét az élete végéig tart, mert az élet kiszámíthatatlan. Ahogy mondani szokták: egyszer hopp, máskor kopp. Nehéz a jólétben mértéket tartani. A gazdag még gazdagabb szeretne lenni, ez előbb-utóbb felőrli az erejét. A gazdagságban épp annyi a veszedelem, mint a szegénységben. A hullám, amely felemel, éppúgy lesújthat a mélybe. Mi marad meg ebből neked? Az a tudat, hogy a kötelességedet legjobb tudásod és akaratod szerint megtetted, meggyőződésedhez hű maradtál és semmit, senkit el nem árultál. Ez a tudat a biztosíték arra, amelyet semmiféle veszedelmes fordulat el nem vehet tőled.
Az „átkosban” szocializálódtunk, megértük a beszolgáltatás rémét, a téeszesítés viszonytagságait, az ötvenhatos forradalom örömeit és bukását. A második világháború borzalmaira már kevesen emlékszünk vissza. Talpon maradtunk. Az emlékeken, képekben vívódásaink, örömeink az Interneten, a társasági oldalon köszönnek most vissza. A gyermekeink, unokáink boldogan, büszkén mutatnak a fényképekre:
– Az ott az a képen az én drága tanító nénim, vagy tanító bácsim látható, aki engem a betűvetésre tanított. Akiről az énekes-színész bácsi beszélt az én szeretett nagymamám vagy anyukám. Igen, megismerem az ott Lucz Feri bácsi. És így tovább…
A fényképekről kiderül, a mai „idős”generáció férfi tagjai valamikor jóképű, fiatal férfiak voltak, a mai nagymamák gyönyörű, szeretni való, hódító, kacér lányok voltak. Mert a történelem ismétli önmagát, ugyanolyanok voltak, mint a mai fiatalok: szerelmesek, szépek, boldogok. Én most azért vagyok boldog, hogy mindezt leírhattam. Ugye milyen kis dolog kell a boldogsághoz?
