Amikor Polyák Olivér – az én drága kis unokám – kérte felvételét a csoporthoz, az adminisztrátor feltette a kérdést:
– Miért szeretnél a csoporthoz tartozni.
– Mert a rokonaim ott laktak hosszabb ideig és sok jót meséltek a szegvári emberekről. Kíváncsi vagyok én is a szegváriak véleményére, életére.
Valami ilyesmit írt a számítógépemen. Ott ültem mellette. Néhány perc múlva felvették a csoportba.
Kedves István Kolompár!
Igaz, hogy fogadatlan prókátorként, megkérdezem: milyen kapcsolódásod van Szegvárhoz? Szeretném, ha írnál erről. Eddig csak annyit tudok rólad:
„Én csavargó vagyok… minden gazdagít, az életem folyamatos változás, megújulás, kicserélődés (?)… tovább állsz, napokig bandukolsz, egy településen füvet vágsz… gépre szállsz és egy csodás fehérhomokos tengerparton találod magadat… ismét vándorútra hív az Élet (?) Mosogatást vállalsz a NAGYTÓ partján, stb. Az élet rohan tovább…” Kommentjeidből kiderül, hogy „világcsavargó vagy.” Csapongó írás, igaz, de aki tud olvasni a sorok között az lát benned fantáziát.
Erre írtam én, hogy a szikra benned van, lobbantsd fel, írd ki magadból, de ez a fórum nem alkalmas a részletek kibontására. Ha van rá affinitásod, rendelkezel írói vénával, írj az életedről, tapasztalataidról, ajánld fel a könyvkiadónak vagy publikáld az Interneten. Lehet, hogy kiderülne, hogy a szerencse fia vagy megáldott tehetséggel.
A kommünjeid egyébként sántítanak, amit a kofáról írtál az zagyvaság. Ha valaki más kárára felvásárolja az árut és háromszoros árat kér érte, az becstelenség, gátlástalanság, kiszolgáltatottá teszi a vásárlókat. Sajnos napjainkban is látom ezt a tendenciát, kihasználva a világvírus okozta bizonytalanságot. Minden forradalomnak és minden válságnak megvannak a haszonélvezői, haszonlesői. Így a szegények még szegényebbek lesznek, visszaélni a helyzettel – gátlástalanság. A cukros kenyér receptjét meg tudnám adni, azt a kort már gyerekként ismertem, remélem nem erre haladunk…
Három évig laktunk Szegváron, elköltöztünk, de az emlékek, a barátok, barátságok megmaradtak. A mi családunk tagjaiban törést okozott, minden kényszerű költözködés, mert a környezet a személyiségük része lett. Nyugdíjasként egyre inkább éreztem azt, hogy hol a helyem: hogy vissza a gyökerekhez.
Három évig laktunk Szegváron, de – gondolom kiderült már – kitörölhetetlen emlékek, barátságok húznak oda vissza.
