A házunk bejáratánál egy öreg hársfa fogadja a hozzánk érkező vendégeket.
Ősszel, a hársfa leveleit sárgára festi az első fagy és a ködös idő. Az erős hideg északi szél, sárga szőnyeget borított a fa alatti köves bejáróra hulló sárga levelekből. Zsuzsika, – az unokáknak Zsuzsi mama – seprűvel igyekezett rendbe tenni a bejáratot. Seprés közben vette észre, hogy az egyik sárga levél alól egy madárka fejecskéje bukkant elő. A seprűt félre téve, felvette az „icnke-picinke” cinkét. A reszkető kis madarat a tenyerébe tette. Kicsi, vékony teste belesimult a mama meleg tenyerébe.
– Ez egy kisbaba – mutatta nekem.
A kismadár tűrte, hogy mama ujjával simogassa tollal fedett hátacskáját és egy mamás puszit is lehelt a feje búbjára.
A babusgatás után a körtefára szerelt madáretetőhöz vitte, letette oda. Apró magocskákat szórt a madárbaba elé. Néhány perc múlva, egy pici játékedénybe vizet vitt a madáretetőhöz. Mielőtt letette a madáretető előlapjára a vízzel telt kis edényt… hopp, kirepült az iciri-piciri kis madárka, a szomszéd telek felé.
Azt hiszem, eszébe jutott, hogy őkelme már tud repülni.
A körtefán, – mint minden évben – egész télen lógtak a hálóba csomagolt, madár eledelt tartalmazó gombóckákát.
Kitavaszodott. Többnyire veréb sereg vette birtokába a körtefa környékét és a magokból készített gombócokat, de megérkezett egy cinke pár is.
Azt hiszem, társat talált magának az ősszel született iciri-picuri cinke „baba”…
