Mostanában összevissza álmodom, minden baromságot. Nyakatekert, se füle, se farka történeteket. Legutoljára például a szegvári ABC Áruházban jártam – álmomban.
A hentes pultnál, Béla volt az eladó a pult mögött. A pultnál én voltam az egyetlen vevő. Béla ismerősként üdvözölt.
– Örülök, hogy emlékszik rám – mondta Béla. Mit adhatok – kérdezte.
– Kocsonyát szeretnék főzni és ahhoz való huszárút szeretnék vásárolni: fülét, farkát, mindenféle disznóságot, ami kocsonyába való.
– Sajnos nincsen se füle, se farka, kocsonyába való disznóság – válaszolta.
– De, hiszen ott van előtted a hűtött üvegpultban és ráböktem a mutatóujjammal.
– Azt már eladtam, csak még nem vitték el. Megtisztel, hogy ismerősként jelölt a notebookokon, azt hittem már elfelejtett. Én úgy emlékszem a találkozásunkra, mintha tegnap lett volna:
– …
– Ez még nyomozókorában történt. Egy túlbuzgó segédrendőrnek köszönhetően valamilyen betöréssel akartak kapcsolatba hozni. Jó apróra ki lettem oktatva, megfenyegetve, a pofonok kilátásba helyezve. Nahát, ez az én élményem magáról.
– Na, várjunk csak Béla. Amikor én szegvárra kerültem a B. Pista bácsi helyére -1967 őszén, -akkor te 4 éves voltál. (Tudom mikor születtél).
1980 -70 őszéig, bentlakásos Rendőr-akadémia hallgatója voltam. 1971-ben költöztünk Szentesre, ekkor lettem nyomozó. Ekkor 8 éves voltál, kislányunkkal majdnem egyidős. Most amikor „beszélgetünk” 57 éves vagy. Miről is van szó?
– Maga abban az időben volt rendőr, amikor magát a mundér, maga meg a mundér becsületét védte, túlkapás miatt értelme sem volt panaszt tenni. Ha annyira ráért, hogy nem szimatolt a P.S. nyolcvan évre titkosított ügye után?
– Béla! Én „annyira nem értem rá”. Napi 12-16 órát dolgoztam. Szabadidőmben részesműveléssel foglalkoztam, ki kellett egészíteni az alacsony rendőri fizetést, vagon kirakással, oktatással és tanulnom kellett és államvizsgáznom… Én a rendszerben csak egy porszem voltam. Nem én döntöttem el, hogy milyen ügyben nyomozok, milyen ügyben nem. Nem tudom értelmezni azt a sok zagyvaságot, amiről beszélsz: Azt is kétségbe vonom, hogy mi egyáltalán találkoztunk szemből-pofába. Nagyon rossz emlékeid lehetnek a rendőrről vagy a rendőrségről és most rajtam állsz bosszút? Ez nem fair.
– A szegvári történeteket olvastam, de nyakatekert, alig vannak benne igazi események.
– Ha téged felidegesít, ne olvasd el! Irodalmi oldalamnak a kedvelői és követői 1400-4000 között van.
– „Maga itt Szegváron egy jött – ment ember volt, szobrot nem fognak állítani az emlékére.
– Ez igaz. Nem is vágyom rá. Béla, büszke lehetsz magadra. Kiosztottad, helyre tetted az öreget.
Eddig tartott az álom… egy része. (Folytatódott, de nem akarok ezzel senkit untatni. Maradjunk abban, hogy nyűgösen „ébredtem” fel.)
Néhány szót a valóságról:
Abban igazad van Béla, hogy Szegváron egy jött-ment voltam, de vágytam arra, hogy visszatérjek a gyökerekhez, ezért vállaltam el, hogy körzeti rendőr legyek. Megszerettem és tiszteltem a szegvári embereket. Ezt nem vitathatod el. Ennek többször is tanújelét adtam. Ezt ne vedd el tőlem, kérlek! Nem vágyok semmilyen elismerésre.
Sok pofont kaptam az élettől, azért nem részletezem, nehogy megsajnálj.
Azt hiszem, az életem egy nagyobb befektetéshez hasonlítanám, meglehetősen stabil több jó időszakkal, mint mélyponttal, amely fokozatosan felfelé emelkedő tendenciát mutatott. Ne legyen félreértés: Nincs bennem semmi különös, ezzel magam is tisztában vagyok. Hétköznapi életet élő átlagember vagyok, és voltam, hétköznapi gondokkal. Nem emelnek szobrot a tiszteletemre, és nevem is hamarosan feledésbe merül, annak ellenére is, hogy írásaimmal igyekeztem nyomot hagyni magam után, amelyet utódaim már a mese kategóriába fogják sorolni memoárjaimat, vagyis visszaemlékezéseimet.
Apám állami gondozott volt, tízéves korában egy gazdálkodó vitte kis a lelencből, mert kellett neki egy kisbéres. Egy tízgyerekes család lányát vette feleségül. Ebből a kapcsolatban születtem 1939. decemberében. A második világháborúban, amikor a németek megszállták az országot 1944 tavaszán, majd az oroszok ősszel, öt éves voltam. Hamarabb láttam halottakat, mint télapót. Nagy szegénységben nőttünk fel, mert apánkat az oroszok elvitték „malenkíj” robotra. Anyánkat a három gyereke előtt egy orosz katona meg akarta erőszakolna a szobánkban. A nyakában lógtam, mint egy karácsonyfadísz, míg a 8 éves lánytestvérem, – öcsém 2 éves volt – elszaladt segítségért… de ez már egy másik történet. Folytathatnám gyökértelen életünk elszomorító történetét, de nem teszem.
Befejezésül csak annyit: Az élet nagy rendező. Az a dialógus, amit leírtam, – akármilyen nyakatekert, se füle, se farka, történet, attól még – tartalmában akár lehet igaz is.
