Az alábbi írás Kacziba Vilmosné „tollából” íródott, az eredeti poszt a „Szegvári képek, szegvári emlékek” Facebook csoportban jelent meg 2021. március 2-án.
Mostanában elgondolkodom, hogy elillant közel 60 év. Az 1960-as évek elején nyitotta meg kapuját a falu új kultúrháza. Hevesi Pista bácsi vezette a régit, és eleven élet folyt benne: bálok, bankettok, iskolai farsangok, amatőr színielőadások színhelye volt, de eljárt felette az idő. Kellett a falunak egy modern kor igényinek megfelelő kultúrház.
Az akkori vezetés kiharcolta, és felépült. Mivel Hevesi tanárúr másodállásban vezette a régi kultúrházat, az új sok lehetőséget kínáló intézménynek olyan vezető kellett, aki teljes mellbedobással tud igazi életet vinni belé. Így esett a választás Körösi Lajosra, akinek a felesége az iskolában közszeretetnek örvendő tanár volt. És beindult az élet a házban, új korszak vette kezdetét.
Ha jól emlékszem, a megnyitón az Állami Népi Együttes lépett fel. Majd sorra jöttek az országosan ismert nagy nevek. Mi – akkori kamaszok – úgy éreztük, a falunkba jött a nagyvilág. Hogy mást ne mondjak, a Metró együttes még a pályája elején, de már sikereik csúcsán lépett fel Szegváron. Néhányan az elszántabbak – köztük én is – ott lebzseltünk az öltöző körül. Igen meglepődtünk, amikor egy termetes nénivel találtuk magunkat szembe. Kiderült, hogy Zorán és Dusán anyukája ment velük a fellépéseikre. Érdekes volt látni, hogy ezek a nagy vagányok „anyuka kisfiai”. (Azóta rájöttem, hogy a mama féltette őket az elkutyulástól.)
Aztán emlékszem még a Zsoldos Imre – Sárosi Katalin házaspárra. A kiváló zenész „fűrészen” játszott. Ma sem tudom, mi annak az instrumentumnak a hivatalos neve, de ámulva hallgattuk sejtelmes hangját. Az előadás után pedig az előtéri büfé előtt tanakodtak, milyen csokit vegyenek az akkor még kicsi fiú Zsoldos Dedinek.
Fellépett az idős Latabár Kálmán is. Hogy meglepődtem, amikor a szünetben az öltözőben egy fáradt, kedélytelen öreg embert találtunk. Nem is igazán vett rólunk tudomást. Aztán – csodák csodájára – a műsor második részében megint ugyanaz az életvidám komikus volt. Ez azért olyan becses emlék, mert nem sokkal ezután a nagy nevettető meghalt.
Aztán ott volt Korda György. Nagy kópé volt már akkor is. Persze mi hozzá is odamentünk. Ő „fűzte az agyunkat”, hogy ha Pestre megyünk, hívjuk fel, és ő csinál nekünk programot. (De mi nem jártunk akkoriban Pestre!) Ma már az ország Gyuri bácsija…
Ezek az emlékek szakadtak fel a régmúltból, mikor megtudtam, hogy Sas József meghalt. Ő akkor lépett fel Szegváron, mikor még senki se ismerte. Konferanszié volt abban a kabaréban, amelyben Hofi Géza is szerepelt. Mindketten a semmiből jöttek elő, és lám, ma már a szórakoztató művészet „nagy halottjai”.
Visszatekintve azt gondolom, nagyon sokat adtak nekem ezek az élmények. Közelről láthattam, sőt egy kicsit mögé is láthattam annak a világnak, amelyet addig jószerivel csak a rádióból, meg az újságokból ismerhettem.
Hát… ilyen (is) volt az élet a régi faluban. Végezetül álljon itt egy lap abból az albumból, amit Apám kapott a munkatársaitól, mikor nyugdíjba ment.
