Hol volt, hol nem volt… Magyarország délkeleti régiójában van egy kis település, amely Szegvár névre hallgat. A kistelepülés szépen fejlődik, a lakosok próbálják megtalálni azokat a lehetőségeket, amivel jobbá tehetik életüket.
Mielőtt a lényegre térnék és a kedves Olvasót se traktáljam később száraz statisztikával, a tisztánlátás kedvéért néhány adatot – ami természetesen csak hozzávetőleges – szeretnék Önökkel megosztani. A település egy picit Szentes agglomerációja is, mivel a két település közötti tömegközlekedés és személygépjármű forgalom (7 km) jól el tudja látni a munkába járást, a bevásárlást. A mintegy 4200 fős település lélekszáma – a nem túl sok munkalehetőség mellett – kb. 1200 ingatlanban él, és általánosan elmondható, hogy normális körülmények között. Tapasztalatom szerint van eltérés a jövedelmi viszonyok alakulásában, ami országosan is tapasztalható.
Én most inkább a kisebb megélhetési gondokkal küzdő lakosokra szeretném irányítani a figyelmet.
Arról nem rendelkezem statisztikával, hogy mennyi a munkaképes lakosság aránya, de a szegénységi küszöb környékén és alatt élők száma nagyjából köztudott. Ismereteim szerint a településen évente legalább 100 főre tehető azok száma, akik támogatásban, segélyben vagy egyéb adományban részesülnek – az önkormányzat, a katolikus segélyszervezetek és civilszervezetek jóvoltából. Van jó néhány többgyermekes család, akik időnként szintén támogatásra szorulnak (beiskolázás, téli tüzelő beszerzése stb.). A tanyavilágban már kevesen élnek, néhány idős vagy egyedül élő folyamatos figyelemre, gondoskodásra szorul.
A 28 ezer forintos állami ellátási minimum mellett véleményem szerint szükséges az ebbe a csoportba tartozó rászorultak segítése, támogatása.
Itt jön képbe az önkormányzat, az egyházi segélyszervezetek, a helyi civilszervezetek egyik oldalról, a másik oldalról maga a lakosság, akik anyagi lehetőségeikhez mérten támogathatják a rászorulókat, az erre buzdító felhívásokkal naponta találkozhatunk.
Azt hiszem, nagyon sok kedves Olvasó megtapasztalta már, mit jelent önzetlenül adományozni, segíteni embertársainkon. Ne értsék félre, ez a kis cikk nem adománygyűjtő szándékkal íródott. Azonban érdemes nyitott szemmel járni, s ha tehetjük, segítsünk szükséget szenvedő embertársainkon. Még ebben a kis közösségben is embertársaink segítése, támogatása annyira jó tud lenni, mint amilyen jó szívvel az adományozó teszi a dolgát. Számos példája mutatkozik annak, amikor az adományozó és a rászoruló közvetlen kontaktusba kerül és mindkettőjük szemében valami fényes csillogás jelenik meg.
Azt hiszem, ez az a pont, ami arra ösztönöz bennünket, hogy legyünk együttérzők és segítsük egymást.
Én ezúton kívánok minden Olvasónknak karácsony előtti örömteli adományozó kedvet, hogy a volt egyszer egy szegénységből legyen egy pici boldogság.
A kiemelt fotó illusztráció.
