Környékünk

Szentes

Szentes határában, főleg a Kurca-parton végzett ásatások bizonyítják, hogy a kőkor óta lakott hely. A honfoglaláskor Ond vezér törzsének egy része telepedett itt le. Először 1332-ben említi oklevél, legrégibb ismert alakja: Scenthus, olvasva: Szentüs. Nevének eredetét a helyi legenda Zendus János magyar hadvezérhez köti, aki Szentes megalapítója. Először 1564-ben említik mezővárosként. 
A település lakossága a török megszállást túlélte, bár 1596-ban és 1693-ban hosszabb-rövidebb ideig a nádasokban keresett menedéket. 1720-ban királyi adománylevéllel Harruckern György birtoka lett, aki kedvezményes betelepítéssel gyarapította Szentes lakosságát. 1730-ban ismét mezőváros. Házasodás révén a Károlyi grófoké lett, tőlük 1836-ban váltotta meg magát; 1848-ban pedig rendezett tanácsú városi címet kapott.
Kossuth hívó szavára sokan álltak a szabadságharc zászlaja alá. 1849 februárjában itt volt Damjanich főhadiszállása. A kiegyezés után – az országban egyedülálló gesztussal – a város minden 48-as honvédnek házhelyet adományozott. Föld nélküli lakossága kubikosként vette ki részét a Tisza-szabályozásból. 1878-tól 1950-ig Csongrád megye székhelye. A XIX. század végén sokat fejlődött a város: 1886-ban megépült a vasútvonal Kunszentmárton, 1893-ban Hódmezővásárhely felé. A tiszai vasúti-közúti híd 1903-ban készült el.

Az I. világháborúban elesett mintegy ezer szentesi hős tiszteletére alakították ki a város északnyugati részén, a Kertvárosban a Hősök ligetét – minden elesett hős emlékére egy fát ültettek.
A két világháború között nagy volt a szegénység. Móricz Zsigmond 1935-ben járt Szentesen, s a látottakat Gyalogolni jó című művében örökítette meg: “… nincs állat, amelyik ezt a nyomort elbírná az emberen kívül…”. 
Napjainkra a termálkutakra alapozva a város körül virágzó zöldségtermesztés, virágkertészet alakult ki. Új lakótelepek épültek, az ősi település emlékét már csak a városmag őrzi, melyhez szervesen kapcsolódik a Kurcán túli, vadregényes Széchenyi-liget. Szentes határa, a Kurca, Tisza és Körös szabdalta táj a vízi sportok kedvelőinek paradicsoma lett. A fűzfákkal szegélyezett partokon egyre-másra épülnek a modern hétvégi házak.

A város alá a 47-es úton érkezve, már messziről észrevehető a 240 méter magas, karcsú műsorszóró torony acéltűje. (A televízió 1959-es szilveszteri műsorát sugározta legelőször.) A folyamatos műszaki fejlesztések eredményeképpen a Dél-alföld nagy teljesítményű telekommunikációs szolgáltatója.  

Mindszent

Régészeti leletek tanúsága szerint a város határa a honfoglalás óta lakott; Szer (Ópusztaszer) közelsége (7 km) is ezt valószínűsíti. Fejlődésében fontos szerepe volt a tiszai kompnak. 
A hagyomány a tatárjárás előttre teszi Mindszent keletkezését. Az 1332-1335. évi pápai tizedjegyzék említi a Mindszent közvetlen közelében fekvő Apor falu plébániáját. Apor a török időkben elnéptelenedett, lakói Mindszentre menekültek. Mindszent neve a XV. században tűnik fel. Már 1423-ban templomos település. Nevét is Mindszentek tiszteletére épített templomáról kapta. Népessége a századelőn elérte a tízezer lakost, zsellérsége a XIX. századi folyószabályozások óta kubikosként kereste kenyerét. Mindszent határában, Koszorúhalom-, Ludashalom-, Elege-dűlőkben jelentős tanyás gazdálkodás folyt: századunk első évtizedeiben a lakosságnak több mint negyede tanyákon élt. A tanyai gyermekek oktatását négy külterületi elemi népiskola szolgálta. A település 1993. október 1. óta város.

Mindszent neves szülötte Bene Ferenc orvosprofesszor (1775-1858), akinek emlékét a rendelőintézetben márványtábla örökíti meg és Gyovai Pál szegényparaszt, kubikos, aki élete hajlatán megírta élettörténetét és páratlan naivitású terméskő szobrokat faragott. Szobrait a kecskeméti Naiv Művészek Múzeuma őrzi.  

Hódmezővásárhely

Az egykori (1950-1962) megyeszékhely a Tisza-Maros szögében az őskortól lakott hely. A kökénydombi Vénusz az újkőkor emberének, a szikáncsi aranylelet a hunoknak, a székkutasi ásatás az avaroknak a jelenlétét bizonyítja. A város nevének “hód” összetevőjét Árpád-kori személynévből eredezteti a kutatás. A XIII. század közepén tesznek említést Hód és Vásárhely akkor különálló falvakról. IV. László a Hód-tó partján verte le a lázadó kunokat 1280-ban.

Hunyadi János birtokaként 1437-ben már uradalmi központ, mezővárosi rangra is Hunyadi János emelte a települést 1456-ban. A középkorban fejlődését piacok és állatvásárok biztosították, földrajzi fekvése a kereskedelemnek kedvezett. Az 1552-ben török kézre került város a hódoltság idejére khász birtok lett, földbirtokosa református hitre térítette jobbágyait. A 150 éves török uralom idején jelentős jövedelmet adott a lakosságnak a távoli piacokra elhajtott magyar szürke marha. 1617-ben a Bercsényi-család birtokába került, 1722-ben Károlyi Sándor vásárolta meg, a családé maradt 1918-ig. 
A XIX. század közepén a Tisza-szabályozás földmunkái átmeneti munkát biztosítottak kubikosként a szegényparasztoknak. Hódmezővásárhely 1873-ban önálló törvényhatósági jogot nyert. Az 1879-es nagy szegedi árvíz után a város déli részén 3 km hosszú kőfalat létesítettek, mely egyedülálló a dél-alföldi régióban. Az ország negyedik legnépesebb városává vált 1890-re, 1894-ben azonban a munkanélküliség miatt egyre fokozódó társadalmi feszültség a Szántó Kovács János-féle radikális parasztzendülés kirobbanásához vezetett.

A két világháború között a város megőrizte agrárjellegét, 1945 után viszont újabb iparágak jöttek létre: mérlegkészítés, porcelángyártás, gépgyártás. 
A városhoz kötődő képzőművészek – Tornyai János, Endre Béla, Pásztor János és mások – a népi fazekasság nemes formakincsének megőrzésére 1912-ben megalapították a Művészek Majolika és Agyagipari Telepét – a Majolikagyár elődjét. A magyar városok közül elsőként, 1997-ben Európa-díjjal – becsületzászlóval – ismerték el a vásárhelyiek tevékenységét. 

Csongrád

Kedvező földrajzi helyzete miatt az újkőkor óta lakott hely. A közeli Bőldi-rév Szentes felé jó átkelőhely volt a Tiszán. Árpád fejedelem
896-ban – a monda szerint – a vidéket Ond törzsének adta szálláshelyül. Ond fia, Ete földvárat építtetett, melyet az itt élő szláv eredetű nép a maga nyelvén “Csernigrádnak” (fekete várnak) nevezett el. Innen eredhet a város neve.
A XI. században Ajtony legyőzése után Szent István az újonnan kialakított vármegye központjává tette. Először 1075-ben említik a garamszentbenedeki apátság alapítólevelében. Idriszi arab geográfus nagy és népes városnak találta 1153-ban. A tatárok valószínűleg feldúlták és kirabolták 1241-ben, mert ezután IV. Béla Szegedre tette át a megyeszékhelyet.

A XV. század elején, Zsigmond király uralkodása alatt a helység ismét városi rangot kapott. A török mint átkelőhelyet fontosnak tartotta, valószínűleg ezért került a szultáni khász városok sorába; erődítményeit is felújították.
A földvár az évszázadok folyamán elpusztult, s ma semmi nyomát sem találják. A csongrádiak szerint a mai Belsőváros őrzi az Anonymus által említett földvár helyét, ezt azonban a régészeknek nem sikerült igazolniuk. Evila Cselebi említi, hogy a folyó vizét vezették a vár árkába és Bél Mátyás is hasonlóról emlékezik meg a XVIII. század elején. Nagy a valószínűsége, hogy az erősség a Tisza-szabályozáskor pusztult el.

A Rákóczi-szabadságharc bukása után Csongrád gróf Károlyi Sándor birtoka lett. Az 1848/49-es szabadságharcban való részvétel miatt a várost 1849-ben az osztrákok felgyújtották. A XIX. század második felében föld nélküli népének a Tisza-szabályozás adott munkát, ekkor alakult ki a kubikos életforma. 
A várostól nyugatra fekvő magas homokhát kedvez a szőlőtermesztésnek, már a XI. századból vannak nyomai az itteni bortermelésnek. A török időkben kezdték termeszteni a Skutari albán város környékéről származó kadarkát. Ma is főleg a vörösborok a jellemzőek. A város 1987-ben elnyerte Rómában a “Szőlő és a Bor Nemzetközi Városa” címet. 
Sokan keresik fel a várost az itteni gyógyfürdő miatt. Az 1091 méteres kútból nyert 46 Celsius-fokos, alkáli-hidrogénkarbonátos gyógyvíz ízületi, reumatikus és nőgyógyászati betegségek megelőzésében és utókezelésében alkalmazható. 

Ópusztaszer

A hajdani puszta 1803-tól a Pallavicini család birtoka. Az 1880-as években Pallavicini Sándor Sövényházát uradalmi központtá és ún. “eszmei község”-gé szervezte. 1936-ban a Pusztaszeri Árpád Egyesület szerződést kötött Pallavicini Alfonz Károly őrgróffal: 99 évre – egy pár fehér galambért, s holdanként egy ezüstpénzért a szobor körüli 29,5 holdat haszonbérbe vették. A Nemzeti Árpád Ligetben emlékhelyet terveztek. E szándékot a II. világháború meghiúsította, utána az egyesület is megszűnt. A község belterülete az 1950-es évek óta fejlődött ki. A 70-es évek elején a pusztaszeri emlékpark Sövényházán volt, annak középkori elődje Sándorfalván, az akkori Pusztaszer pedig a középkori Sáregyháza helyén. E keveredést szüntették meg azzal, hogy Sövényházát Ópusztaszerre keresztelték át. A falu nevét 1973-ban változtatták Ópusztaszerre, így egyértelmű lett: e község határában, s nem a szomszédos Pusztaszerében vannak a Bor-Kalán nemzetség által épített középkori monostor romjai, s itt emelték a millenniumi emlékművet is Árpád vezér szobrával.

Az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkot az 1970-es évek legelején Erdei Ferenc szociográfus, a Magyar Tudományos Akadémia akkori főtitkára kezdeményezésére kezdtek megtervezni, kialakítani. Negyedszázadon át a Csongrád megyei Múzeumok Igazgatósága gondoskodott gyarapodásáról. Mire 1995-re befejeződött a Feszty-körkép felújítása, Magyarország népszerű múzeumi kiállítóhelyei közül is az egyik leglátogatottabb lett.

A falu hagyományos népünnepélyét korábban szeptember első vasárnapján tartották, ilyenkor az Árpád-emlékmű körül tartott mulatság miatt szobori búcsúként emlegették ezt a napot. 1997-ben először – a turisztikai szezonra tekintettel – június utolsó szombatja lett az emlékpark honfoglalók tiszteletére rendelt napja: a Hunniális egész napos “szertartás” – történelmi emlékezéssel, irodalommal, művészeti programokkal és számos szórakoztató, zenés-táncos rendezvénnyel, sportbemutatóval. A tervek szerint ez az évente ismétlődő parkünnep vezeti be majd mindig a Nagyboldogasszony napjával (augusztus 15.), Szent István napjával (augusztus 20.) folytatódó, s a szeptember eleji, Kisasszony-napi szobori búcsúval záródó, nyári rendezvényfolyamot.  

Szarvas

A város története a XII. századtól követhető, ekkor említették először Szarvashalom néven. III. Béla király névtelen jegyzője latin nyelvű krónikájában ugyanis a következő szöveget rögzítette Árpád seregeiről: “A Körös folyón a Szarvas-halomnál átúsztattak, s onnan továbblovagolva a Tekerő vize mellett ütöttek tábort.” 
A Szarvas-halom vélhetőleg a mai Ótemplom helyén volt. Nem természetes kiemelkedés, hanem ún. kunhalom vagy kurgán. A feltételezések szerint a halom az itt élő szarvasokról, a település pedig a halomról kapta a nevét. A nem túl magas kiemelkedést a mai Körös-híd tájékán emelt földvár (palánkvár) építésére hordták el.

A török időkben a folyami átkelőhely miatt vált jelentőssé, földvár is épült a védelmére. Újkori történelmét 1722-től számítjuk. Földesura, báró Harruckern János György a török idők alatt elnéptelenedett, pusztasággá vált területet főként szlovák telepesekkel népesítette be. Jelentős fejlődésnek a század végén indult.
E fejlődés jórészt a város evangélikus lelkészének, Tessedik Sámuelnek a nevéhez fűződik, aki megteremtette Európa első gazdasági iskoláját és számos gazdasági újítást vezetett be. Az iskola 1806-ig működött Szarvason. 
A város fejlődésének újabb fontos állomása volt a gimnázium Szarvasra települése 1834-ben. Az idők folyamán az iskola sok jeles tanáregyéniséget vonzott ide. Legjelentősebb igazgatója, Vajda Péter, a reformkor “mindenese”: tudós, író, költő, publicista, tanár volt. A XIX. század második felétől jelentős szerepet töltött be a város életében a gróf Bolza család. Kastélyokat építtettek a Körös partjára, létrehozták az Anna ligetet, majd a Bolza Józsefről elnevezett Pepi-kertet, mai nevén a Szarvasi Arborétumot. Itt jelölték ki a történelmi Magyarország közepét is Mihálfi József gimnáziumi tanár számításai alapján.

Először 1848-ban lett város, de 1872-ben elvesztette e címet. 1919-ben rövid időre, 1966-ban végleg visszanyerte városi rangját. A XIX. század első felét a lassú polgárosodás jellemezte. A kiegyezés után felgyorsult a fejlődés. Ez különösen a millennium évtizedében vált látványossá: megépültek azok az épületek (pl. az Újtemplom, az Árpád Szálló, néhány polgárház), amelyek ma is meghatározói a városképnek. Ugyanakkor őrzik szoros kapcsolatukat a vidékkel, a mezőgazdasággal, minden nyáron rendeznek Nemzetközi Pásztortalálkozót és Dudásfesztivált, aratóünnepet, szeptemberben pedig Szilvanapot. 
Szarvas legnevesebb képzőművésze Ruzicskay György (1897-1993) festőművész.  

Orosháza-Gyopárosfürdő

A Gyopáros-tó feltehetően az egykor itt is honos gyopár virágról kapta elnevezését. Vizének elemzését 1869-ben László Elek községi orvos végezte el. Megállapították, hogy a tó vize gyógyhatású, így alkalmas mozgásszervi, krónikus ízületi, reumás, valamint nőgyógyászati betegségek gyógyítására.
1760 óta Orosházához tartozik Gáspártelek, amely nyilván egykori tulajdonosának nevét viseli.  

Mórahalom

Mórahalom város Csongrád megyében található, mely a Mórahalmi kistérség központja. A település l950-ben kapott községi rangot, majd az l970-es években élte meg fejlődésének első intenzív szakaszát, 1989-ben a rendszerváltozás küszöbén pedig már városként él. A várost és lakóit a munka- és vendégszeretet, a múlt iránti tisztelet, és a jövőnek szentelt nyitottság jellemzi. Az Ő áldozatos munkájuknak köszönheti a város a létét. A legfiatalabbak is örömmel kötődnek hagyományokhoz, őseik életmódjához és kultúrájához. Az összetartás és az összetartozás ereje volt a valamikori Alsó-tanyának és ereje a mai Mórahalomnak is. Civil szervezeteik, a lakosságot kiszolgáló intézményeik, az együttműködésen alapuló gazdálkodó szervezetek, szövetkezetek igyekeznek a következő évezred szebb és harmonikusabb életkörülményeit megteremteni.

Mórahalom egy dinamikusan fejlődő régióközpont, ahol sokféle programmal várják a kikapcsolódni vágyókat. A mórahalmi gyógyfürdőben 21 medence várja a pihenni-, gyógyulni-, és szórakozni vágyókat. A generáció minden tagja megtalálja a számára legmegfelelőbb medencét egész évben. A téli időszakban 16 medence áll a vendégek rendelkezésére, ebből 14 fedett és 2 szabadtéri. Emellett 11 szauna, és különböző testrészek speciális masszázsa járul hozzá az egészséghez. A szórakozásért az élménymedencék, és csúszdák a felelősek.

Kistelek

Kisteleken található a XIX. század végén épült Kócsó-kápolna és Kálvária, ill. a helyi védettséget élvező Bibic-tó, ezen kívül pedig egy horgásztó is csalogatja a horgászatot kedvelőket. Polgármesteri Hivatal: Árpád u. 1. Ajánlott sétaútvonalak: Kedves Vendég! Egy rövid sétára invitáljuk Kistelek két főutcáját érintve, a vasútállomástól a Kálváriáig. A kisteleki Vasútállomástól a Rákóczi utcán, először a Helytörténeti Múzeumot (Rákóczi u. 14.) érjük el. Itt található Tápai Antal állandó ai Antal állandó kiállítása is. Tovább sétálva a központban (Szent István tér) találjuk a Szent István Templomot, Szent Erzsébet szobrát, a körforgalomba a szökőkutat. A központban még meglátogathatják a Rendezvényházat és Termálfürdőt. Ópusztaszer irányában tovább haladva az Árpád utcán eljuthatunk a Kócsó Kápolnáig, és a stációkig. Ez mindösszesen 4 km. Kellemes sétát!

Szeged

Szeged Csongrád megye székhelye, a Dél-alföldi Régió központja, Dél-kelet Magyarország legnagyobb települése, amely a Tisza és a Maros összefolyásánál helyezkedik el Szegvárról mintegy 36 kilométer távolságra.

Szeged nagy történelmi múltú, hangulatos és dinamikusan fejlődő település a Tisza partján. A városra sokféle jelzőt ragadt az évszázadok során – nevezik Híres Városnak, a Napfény Városának és Fesztiválvárosnak is. 
A város dinamikus kereskedelme, messze földön ismert termékei – mint a szegedi szalámi vagy a fűszerpaprika – tették Híres Várossá, a már-már mediterrán klíma, a déli fekvés a Napfény Városává, az egész éven át zajló, csaknem minden művészeti ágat felölelő kulturális események – köztük a Szegedi Szabadtéri Játékok – pedig Fesztiválvárossá.